Az ebédlőben hatalmas zsivaj uralkodik, én pedig letaglózva figyelem az emberek tömegét. Most járok itt először ebédidőben, és nem voltam felkészülve ennyi diák jelenlétére.
Eleve nem is gondoltam, hogy ennyien járnak az iskolába tekintve a város méretét, de lebecsültem az itt élők reprodukciós képességeit.
Ami azt illeti az étel is jobban néz ki mint amire számítottam, szóval mindent egybevetve nem is olyan rossz ez a menza. Még a konyhás nénik is kedvesek voltak, mindegyiknek szakadatlan mosoly ült az arcán, mintha tényleg szeretnék a munkájukat. Furcsa.
Alison és Hannah mellett haladok az egyik talán leghangosabb asztal felé az egész ebédlőben, ahol látszólag a népszerű diákok üldögélnek.
Mondjuk ez nem olyan meglepő, mindkét lány igazán gyönyörű, ami a gimnázium felszínes világában együtt jár a népszerűség átkával.
Még pont három szabad hely van az asztalnál, amit mi elfoglalunk, én Alison mellett, Hannah pedig velünk szemben. A többiek lelkesen köszönnek a lányoknak, engem kíváncsi tekintettel méregetnek.
-Sziasztok, Morgen vagyok- mutatkozok be nekik, egy esetlen integetés kíséretében, mire ők visszaköszönnek és sorban bemutatkoznak.
Természetesen senkinek nem tudtam megjegyezni a nevét, de majd ezzel később foglalkozom. Van pár ismerős arc közöttük, akiket talán közös óráink során láthattam, de nem érdekel az egész annyira, hogy pár másodpercnél tovább gondolkozzak rajta.
-Te vagy Trenton Hayes és Lauren Royce lánya, nem?- kérdi az egyik fiú az asztal túl oldaláról elég hangosan, hogy mindenki rám kapja a tekintetét.
Csodás, a szüleim hírnevét soha nem fogom tudni levakarni magamról. Jobb lenne ha csak a homlokomra tetováltatnám, akkor talán nem kérdezgetne róla mindenki.
-Igen- válaszolok zavartan, a sok rám szegeződő tekintet kereszttüzében.
-Az király- bólogat a srác, mire kínosan elmosolyodok.
-Az- mondom és inkább a tányéromnak szentelem a figyelmemet.
-És nem tudod, hogy az apád mikor játszott utoljára?- kérdi a srác pár perc kihagyás múlva, mire megint mindenki rám kapja a tekintetét.
Kezdem bánni hogy elfogadtam a lányok ajánlatát. Pont az ilyenek elkerülése érdekében ebédeltem eddig a mosdóban, akármilyen cikin is hangzik. Ott legalább békén hagytak. Legalábbis az idő nagy részében.
-Nem egészen értem mire gondolsz- mocorgok a széken kényelmetlenül.
-Hát hogy szokott-e még focizni? Láttad-e már játszani, ilyenek.- magyarázza mintha ennek egyértelműnek kellene lennie számomra.
-Hát mindig is szeretett játszani- vonok vállat.- Mikor kisebb voltam sokszor játszottunk kint a kertben- mondom, visszaemlékezve a régi időkre, mikor apa még nem menekült a munkába és szeretett időt tölteni velem.
Délutánonként mindig kirángatott az udvarra, még akkor is ha én inkább a tv előtt ültem volna és végig duzzogtam az első pár percet. De utána persze mindig megjött a kedvem, és órákat hülyéskedtünk odakint csak dobálgatva a labdát. Lauren olyankor mindig az ablakból figyelt minket és a világ legszebb mosolya ült az arcán. A szívem belesajdul, a keserédes emlékekbe és egy kicsit megrázom a fejem, hogy a képek kiszálljanak a fejemből. Jó is lenne, még egy pánikroham az egész iskola előtt.
-Akkor már nem játszik? Szokta nézni a meccseket, nem? Ki a kedvenc csapata?- erőlteti még mindig a témát.
-Én... Nem tudom- motyogom, még mindig az emlékeim hatása alatt állva.
أنت تقرأ
Tiszta lappal
أدب المراهقينMorgen Hayes és az édesapja égy újabb költözésen estek túl, de ezúttal valami más. A szülei újból egymásra találnak, és egy kétes külsejű férfi jelenléte is felüti a fejét a közelében, ő pedig csak értetlenül áll a történések kellős közepén. Képes l...
