Tiszta lappal

First

Költözni szívás. Akárhányszor csinálod is, mindig egy csomó küszködés jár vele, és persze a pakolásról ne is beszéljünk.

Apával az utóbbi három évben ötször költöztünk, szóval azt hiszem egész megbízható információval szolgálhatok ezzel a témával kapcsolatban. Kibaszott szívás!

Egy idő után hozzászoktam, hogy semmi állandó nincs az életemben, és együtt tudok élni a gondolattal hogy csak felszínes emberi kapcsolatokat tudok létrehozni, és megtanultam kiélvezni a helyzetet. Végül is ez olyan mintha félévente újra kezdenék mindent, az lehetek aki akarok, mert senki sem ismer és szabadon kialakíthatom a rólam alkotott véleményüket.

-Hé, kölyök!- hallom apa hangját a nappali felől.

-Mi van?- kiáltom vissza.

Nem tudom, hogy ez más háztartásokban hogy működik, de mi apával általában ordibálva kommunikálunk a házban, mert mindketten túl lusták vagyunk ahhoz, hogy közelebb menjünk a másikhoz. Egyikünk sem az a csendes fajta, de ez max a szomszédokat zavarja, ami meg már nem a mi gondunk.

-Nem akarsz kipakolni helyettem is?- kérdi, a szokásától eltérően most a szobám ajtajában állva, normális hangerővel.- Vagy mondjuk kezdhetnéd a saját cuccoddal ha már itt tartunk- teszi hozzá, mikor meglátja hogy a szoba padlóján ülve olvasok a rengeteg érintettlen doboz között.

Sóhajtva félreteszem a kezemben tartott könyvet, és felnézek rá.

Apa aggódva méreget és beljebb araszol a festéktől bűzlő helyiségbe. Az ablakot már kinyitottam, hogy ne legyen olyan orrfacsaróan erős a szag, de még nem volt elég ideje kiszellőzni, így csak annyit értem el vele hogy izzasztó meleg is van idebent.

-Valami baj van, kölyök?- ül le mellém a földre, és a hátát a tegnap összerakott ágyam lábának támasztja.

-Nem tudom- rázom meg a fejemet lemondóan, mire apu elmosolyodik, és motyog valamit magának a nőkről és a hülyeségeikről, mire nevetve megbököm a könyökömmel.

-Igazából arra gondoltam, hogy a ruhákon kívül mást nem is kellene kipakolnom, meg ilyenek, mert utána szedhetném is össze mert megint indulunk- vonok vállat.- És azért mert lusta vagyok, mint a szar.

Apu elmosolyodik az utolsó mondatomon, de a szemében bűntudatot látok, ahogy közelebb húz magához, én pedig készségesen az oldalához fészkelem magam.

-Sajnálom, hogy így kellett élned az utóbbi években- a hangjából kiérzem a bűntudatot, ahogy megszólal.- De te is tudod, hogy egyszerűen csak nem tudok sokáig egy helyen maradni. Nem, azok után, ami anyáddal történt- mondja, én pedig csak lemondóan bólintok.

Anya, vagy ahogy én hívom: Lauren, három éve hagyta el apát, és vele együtt engem is. Azóta nem hallottam felőle, és apa megszállottja lett annak, hogy minden fél évben költözzünk máshova és így bejárhatjuk az egész országot, új tájakat ismerhetünk meg, satöbbi. Azzal magyarázza az egészet, hogy nem akar semmi biztos pontot az életében rajtam kívül, mert egyszer elkötelezte magát, és az is elbaszódott. Én pedig nem panaszkodom, mert szeretném hogy boldog legyen, és ha ehhez az kell hogy őrült módjára költözgessünk az Államokban akkor legyen.

-De idén, azt gondoltam, hogy talán maradhatnánk tovább is, mit szólsz?- kérdi.- Pár nap és kezdődik az iskola, és idén itt is fejezhetnéd be a tanévet- mondja, én pedig boldogsággal telve nézek rá.

-Komolyan?- kérdem, mire apa csak mosolyogva bólogat, én pedig sikítva a nyakába vetem magam.- Ezazezazezaz!

-Ha már ilyen jó kedved lett hirtelen, akár ki is pakolhatnád az én dobozaimat is, nem gondolod?- kérdi, mire felnevetek és elhúzódok tőle.