Balat-ON

Lara

- Hasta la vista mis amigos! – köszöntem el a spanyol barátaimtól, akiket mind nagyon megszerettem, az egy éves itt tartózkodásom alatt.

A három óriás bőröndömet magam után húzva, kicsit megszenvedve az ajtónyitással, léptem ki a fotóstúdióból immár utoljára. A már jól ismert madridi utcákon végigsétálva, egyre csak azon járt az agyam, hogy ismét lezárult egy fejezet az életemben.

Az érettségi után nemsokkal, az egyik portré képet, amit én készítettem magamról, az insta oldalamon meglátta egy modellügynökség és felajánlott nekem egy szerződést, aminek keretén belül egy évet Spanyolországban tölthettem. Rengeteg tapasztalatot szereztem itt, ami még bármikor a hasznomra válhat a jövőben és bátran ki merem jelenteni, hogy egy percig sem bántam meg a döntésemet. Habár a honvágy miatt sokszor gondoltam rá, hogy abbahagyom és hazamegyek, de a családom mindvégig támogatott és bíztattak, hogy ne adjam fel, hiszen ez egy nagyon jó lehetőség és ilyen csak egyszer adódik az ember életében. Hát, igazuk volt! És hála az ő bátorításuknak, letelt az egy év és újra otthon lehetek, egy pár órás repülőút után. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben összegeztem az egész ittlétemet, amikor egy biciklis csengője kizökkentett az egészből.

- Perdón! – kértem gyorsan elnézést, mert észrevettem, hogy az elmélkedésem közben már a biciklisávban sétáltam. Gyorsan visszamentem a gyalogosoknak kijelölt járdarészre és ránéztem mennyi az idő.

- 8:30 – mondtam ki hangosan, aztán eltettem a zsebembe a telómat.

Elkezdtem tovább sétálni egy taxit keresve, amikor hirtelen megtorpantam. Akkor tudatosult bennem, hogy a repülő kereken 10:00-kor indul és én még csak most keresek valakit, aki elvisz a reptérre. Azonnal a főút fele vettem az irányt gyors léptekkel, a bőröndöket magam után húzva, hogy hátha ott több szerencsével járok a taxi keresésben. Nemsokkal később megtaláltam egy drosztot, de ott egyetlen autó sem állt jelenleg. A nyári melegben ide-oda forgolódva próbáltam valami megoldást keresni és az izzadt homlokomat dörzsölve gondolkodtam, mi tévő legyek. Újból elővettem a telefonom, hogy megnézzem rajta az időt és ettől még stresszesebbé váltam azonnal. Megpróbáltam neten hívni egy autót, de az oldal azt írta, hogy jelenleg mindegyik taxi foglalt. Ekkor figyeltem fel arra, hogy mindeközben 9:00 van.

- Te jó ég! Hogy fogom így elérni a gépemet? – kérdeztem a kelleténél kicsivel hangosabban, és a kétségbeesésem közepette, ráültem a csomagjaimra az utca kellős közepén.

Azt hittem menten elsírom magam, amikor közvetlen előttem, beparkolt a drosztba egy taxi. Komolyan mondom: az égből küldték! Azonnal felpattantam és lerohantam szegény sofőrt a gyenge spanyol tudásommal, hogy megtudjam szabad-e most. Szerencsére, épp nem foglalta le senki, ezért a csomagjaimmal együtt beszálltam a taxiba, a sofőr mögé, (akit Carlosnak hívtak) 9:05 perckor.

- Köszönöm Istenem! – sóhajtottam egy nagyot, amikor az autó kigurult a parkolóból.

A reptér nem volt annyira messze a stúdiótól, ahonnan indultam, de azért még így is nagyon féltem, hogy már nem fognak felengedni a repülőre. A kb. fél órás út után, kifizettem a taxit, szép napot kívántam Carlos bácsinak és már rohantam is be a terminálba, ami pechemre tömve volt. Nagy nehezen átfurakodtam a tömegen, ami szökőárként próbált elsodorni. Felszívva magamat törtettem előre, sűrűn elnézést kérve mindenkitől, akinek nekimentem és csak arra koncentráltam, hogy minél előbb szabaduljak, ebből a káoszból. Nagy megkönnyebbüléssel álltam be a becsekkolásra várók sorába, aztán írtam egy gyors üzenetet a ,,családi csoportunkba", hogy tudják az otthoniak, hogy minden rendbe velem és nemsokára már szállok is fel a gépre. Szerencsére, nem voltak olyan sokan előttem, így hamar sorra kerültem. Viszont a hátam mögé nézve egy hosszú, már-már végeláthatatlan lánc kezdett kialakulni, a 10 órakor induló, budapesti repülőre. Ezek szerint nem vagyok egyedüli késő! A szokásos procedúrák után, már a gépen is voltam és a helyemet megkeresve, fáradtan huppantam le a középső ülésre. Pár pillanatig csukva tartottam a szemem, hogy kipihenjem az előző rohanás fáradalmait, amikor meghallottam két idősebb nénit, akik magyarul beszéltek: