Balat-ON

Lara

Szerda van. Ma hirdetik ki, hogy ki az az öt ember akit bent tartanak a fotózáson. Mikor felkeltem még tükörbe se néztem, de már éreztem, hogy a fejem, a megszokottnál ezerszer rosszabb az egész estés sírástól. Ezért gyorsan elmentem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Láttam, hogy a szemem alatt sötét karikák vannak és a szemeim is pirosak és ha ez még nem lenne elég a párnahuzat gyűrődése is nyomot hagyott az arcomon. Aztán kimentem reggelizni és nagy örömömre apa híres tojásrántottáját találtam az asztalon pirítóssal és narancslével. Így valamivel jobb kedvem lett! Evés közben persze Rami és anyu nem tudták megállni, hogy ne kérdezzék meg mi történt tegnap, ezért úgy láttam jónak ha elmesélek mindent. Mindannyian egyből egy alattomos senkiházinak tartották Olivért amivel, hogy őszinte legyek teljesen egyetértettem. Viszont az utcán történteken jót mosolyogtak, hogy két idegen is tanácsokkal látott el. Erről diskuráltunk már reggel nyolckor reggelizés közben.

- És akkor nem mész többet a fotózásra? – kérdezte apu.

- De. Oda menni fogok. Csak azért mert szeretem csinálni.

- Ahogy gondolod szívem, ha szeretnél hát menj. – mondta apa kedvesen.

- Ja és hugi... ha még mindig szemétkedik, én leverem úgy, hogy még azt is megbánja, hogy megszületett. – mondta Ádi fenyegetően, hogy bíztasson.

- Igen Sis, ha ez egy ekkora szemétláda és nem akarsz vele nagyon beszélni akkor hagyd, nem érdemes ilyen emberekre pazarolni az idődet még csak gondolatban sem. – bátorított Rami. – Egyébként, miket játszott a gitáros? – lépett is túl, miközben elvette a tányéromról az egyik, már megkent pirítósomat. Mire én felé toltam az egész tányéromat, úgyse ment le egyetlen falat sem a torkomon.

- Igen kicsim, ne búsulj, majd jön valaki aki tényleg olyan akire vágysz. – mondta anyu utolsóként.

- Köszi mindenkinek a bíztatást és a támogatást. De anyu figyelj...egy ilyen után nem hiszem, hogy egy darabig próbálok majd ismerkedni mert ha megint átvágnak akkor tényleg olyan érzés lesz mintha kitépnék a szívemet. – mondtam szomorú mosollyal az arcomon. – És nem tudom, Rami milyen dalok voltak. Nem ismertem őket. Lehet saját. – válaszoltam a vállamat megvonva.

Anyu még próbált bátorítani, hogy azért ne adjam fel meg, hogy ő szeretne már unokákat, de ezzel most nem igazán tudtam mit kezdeni. Beszélgettünk még amikor egyszer csak kopogtak.

- Nyitom! – mondtam a családomnak az asztaltól felállva. Az ajtóban nagy meglepettségemre Éva és Sándor állt, a szüleink két legjobb barátja.

- Csókolom, hát maguk mit keresnek itt? - kérdeztem csodálkozva.

- Sziaa aranyoom! – borult a nyakamba Éva néni. – Már egy éve annak, hogy utoljára láttalak. Nagyon örülök neked!

- Önt is nagyon jó látni Éva néni! – mosolyogtam rá majd Sanyi bácsi felé fordultam.

- Szia Lara! Én is nagyon örülök, hogy láthatlak végre! – ölelt meg kedvesen.

- Én is! Mi járatban erre felé?

- Ma indulunk anyáddal és apáddal az öt napos biciklitúrára. Nem említették? – mondta Sanyi bá és akkor leesett.

- Jajj, de. Persze, hogy mondták mert ők is nagyon várják csak tegnap förtelmes napom volt és szerintem már nem akartak ezzel zaklatni. – válaszoltam zavartan. – Jöjjenek csak be, elnézést. – invitáltam be őket a lakásba a csomagjaikkal együtt. Miután mindenki üdvözölte őket és megbeszéltük a legalapvetőbb dolgokat, mint: meddig lesznek távol, hogy Ádi véletlen se szervezzen olyan házibulit, amiből rendőrségi ügy lehet, Rami próbáljon meg normálisan beszélni az emberekkel, és hogy én ne legyek végig depressziós, kicsit kapkodóra vettem a figurát mert alig volt 20 percem 9 óráig és oda kellett érnem a művelődési házba, ezért elnézést kérve elrohantam a szobámba és elkezdtem készülődni.