Balat-ON

Rami

- És Rami, ígérd meg, hogy jól érzed majd magad! – mondta a legjobb barátnőm, Garai Kamilla, a kollégiumi szobánk ajtajában állva. – Annyit tanultál egész évben, mint senki más az egész karon – nevetett fel.

- Jó rendben. Megígérem! – nyújtottam a kezem ,,kisujjesküsre" ahogy általános iskolás korunkban is csináltuk, mellettem pedig a küszöbön kívül már ott állt a bőröndöm, indulásra készen. – De ahhoz képest Kriegl tanár úr nem adta meg az ötöst... - húztam el a számat.

- Csodálkozol? Már a második héten sikerült vitába keveredned vele. – emlékeztett Kamilla a szeptember elején történő összetűzésemre a tanár úrral.

- Mivel nem volt igazságos! És tudtommal épp ügyvédnek tanulok, tehát kötelességem megvédeni az osztálytársamat, akit ártatlanul vádolnak meg csalással. – álltam ki az álláspontom és az igazam mellett még ennyi hónap eltelte után is.

- Persze, én is tudom. Na de mostmár indulj mert a végén még lekésed a vonatot. – zavart el a barátnőm.

- Okés drágám már itt sem vagyok, csak... - álltam még mindig előtte vigyorogva mert vártam valamire.

- Ehhez nem vagyunk már túl nagyok? – kérdezte, mire én kacagva megráztam a fejemet. – Hát jó! Hogy is volt?

És akkor elkezdtük az ezeréves kézfogásunkat, amihez minden évben találtunk ki újabb és újabb elemeket már alsós korunktól kezdve. Ezzel búcsúztunk, majd gyors léptekkel siettem le a lépcsőn, hogy időben odaérjek az állomásra, amikor észrevettem, hogy az ajtó előtt ott áll az egyik osztálytársam, akivel semmi kedvem nem volt beszélgetni. Így azonnal visszafordultam, hátha elkerülöm, hogy meglásson, de nem volt akkora szerencsém mert már kiabálta is a nevemet. A francba.

- Ramóóóna! – szólt utánam, mire én nagyot sóhajtva megfordultam és láttam, hogy vadul integet nekem.

- Ááá Vince! Hát, az ember mindig jobbra számít! - erőltettem magamra egy mosolyt, hogy a sértésem ne legyen túl durva, de látva, hogy ő mennyire boldog, szerintem nem esett le neki, hogy épp beszóltam.

Varga Vince, az osztálytársam már egy teljes éve, az első egyetemen töltött napom óta udvarol nekem. Hiába próbáltam a tudtára adni mind burkoltan, letiltva az összes közösségi oldalról, amin fent vagyok; mind pedig nyíltan, a szemébe mondva, hogy nem érdekel engem, mintha csak a falnak beszélnék. Nem áll le!

- Bevallom neked őszintén, már vártalak. – kezdett bele a szokásos teátrális monológjába és én már tudtam, hogy ez hosszú lesz.

- Ó, igazán? Hogyhogy? – kérdeztem miközben az ujjaimmal doboltam a bőröndöm fogantyúján türelmetlenül.

- Nem titok többé! Szívemben erőteljesen reméltem, hogy még indulásod előtt mély búcsút vehetek tőled kedves Debreceni Ramóna!

- Ööö...oké, de nem meghalni készülök, hanem csak egy hónapra haza. És Rami...csak Rami! Senki sem hív a teljes nevem érted? Senki!!! – mondtam el neki századjára is, amit még mindig képtelen volt felfogni.

- Egy hónap, ah, egy örökkévalóságnak tűnik én nekem! És hiányod, melyet már a bőrömön érzek, teljesen felemészt majd! – fogta meg hirtelen a kezemet majd a mellkasához szorította.

- Rendben Shakespeare, de mostmár muszáj mennem különben nekem kell várnom a következő vonatra az örökkévalóságig, ha ezt lekésem. – próbáltam lerázni miközben kihúztam a kezem az ő kezei közül.

- Menj hát szépség. Menj! Hiszen egyszerű mivoltam meg nem állíthat téged. Akárcsak szívemnek, úgy neked sem tudok megálljt parancsolni! – folytatta engem követve, miközben én már a bőröndömet húzva igyekeztem a kijárat felé.