Vanília és Eszpresszó (SubSeung fanfiction)

VII.☕

Subin hetekig nem kapott választ az üzenetére. A napjai ugyanolyan egyhangúan teltek, mint mielőtt megismerte volna Seungwoot, és ez eléggé lehangolttá tette őt az idő nagy részében. Nem tudta, mit tehetne még, hogy visszakapja a fiút, akinek ő maga mondta, hogy menjen el, hiszen semmilyen közös ismerősük nem volt, aki segíthetett volna újra összekötni kettejüket. Subin tehetetlen volt, Seungwoo pedig inkább élt instant kávén a tanév hátralevő részében, minthogy látnia kelljen a fiút, aki nem akarja, hogy szeressék.

Subin a szülei előtt próbált ugyanúgy viselkedni, ahogy eddig, de amikor egyedül maradt este a szobájában, már nem tudta leplezni, hogy mennyire összetörte az, ami történt. Vagyis inkább ami nem történhetett meg, mert ő nem akarta. Hangtalanul sírta álomba magát minden egyes éjszaka, arra vágyva, hogy Seungwoo szorosan átölelje őt. Hogy megcsókolja, de úgy, hogy abba mindketten beleszédüljenek, és bár magának is alig merte bevallani, de azt is akarta, hogy a másik lefeküdjön vele. Az nem számított, hogy milyen durva lenne, csak hogy Seungwoo legyen az, aki... aki megrontja azt az ártatlan fiút, akit Subin a külvilágnak mutatott magából. Szabad akart lenni, kiszabadulni a saját magának állított börtön rácsai mögül, ami igaz, hogy távol tartott tőle mindenkit, aki esetleg bánthatta őt, de így Subin sem tudott kapcsolódni azokhoz, akikhez szeretett volna. Akiket szeretett volna. Ha engedné, hogy Seungwoo kézenfogja és kivezesse őt a kávézó ajtaján kívülre, ha benne bízva végre elkezdhetne igazán élni... akkor ő lenne a legboldogabb ember a világon. Seungwoo azonban nem jött vissza.

Subin lassan kezdett beletörődni, hogy az élete nem egy tündérmese, és Seungwoo nem fog egyszercsak felbukkanni az utca közepén egy fehér lovon, hogy megmentse őt. Minden nap eszébe jutott a fiú, és tudta, hogy soha nem fogja tudni elfelejteni őt, de már nem érezte annyira tragikusnak a helyzetét. Továbbra is önmagát tartotta hibásnak, amiért elvesztette az egyetlen embert, akit igazán érdekelt úgy, mint romantikus partner, de igyekezett másra is figyelni ezen kívül, különösen ami a jövőjét illette. Seungwoo nagylelkűségének köszönhetően már nem volt messze a kitűzött céljától, hogy magának fizesse az egyetemet, a szüleit csak annyira terhelve meg anyagilag, amennyire feltétlenül szükséges. A fiúval ellentétben tőle nem állt volna messze a jogi pálya, hiszen az igazságért, egy igazságosabb világért szívesen dolgozott volna, főleg ha még jól meg is élne belőle. Addig azonban el kellett jutni valahogy.

Ugyanolyan szombati nap volt, mint a többi. Subin sem gondolt róla sokat, ugyanúgy estig dolgozott, mint mindig, és beszélni is csak a vevőkhöz szólt, amikor köszönt nekik, illetve a munkatársaival váltott pár szót, amikor épp nem jött be hozzájuk senki. Már senki nem kérdezgette Seungwooról, noha korábban egész seregnyi érdeklődővel kellett szembenéznie, akik mind az eddig olyan lelkesnek látszó udvarlóját hiányolták. Subin el tudta képzelni, hogy ezeknek az embereknek milyen izgalmas folytatásos drámát jelenthetett az ő reggelenkénti szóváltásuk, de nem sajnálta, hogy le kellett törnie a lelkesedésüket. Az ő élete nem egy tévéműsor, amit bárki megnézhet, és ezért igyekezett továbbra is minél jobban beleolvadni a háttérbe. Furcsa volt neki ez az egész helyzet. Ő csak Seungwoo miatt lett érdekes, amiért nem tudta, hogy szeresse vagy inkább utálja a fiút, de mivel alapból már szerette, nem sok választása maradt. Ha ez a kapcsolat azzal jár, hogy az embereknek most először megakad rajta a szemük, hát legyen. Ő úgyis csak Seungwoora fog figyelni, már amennyiben lesz lehetősége rá.

Munka után Subin fáradtan lépett ki az utcára. Meleg tavaszi este volt, még be sem sötétedett rendesen, és a fiú már éppen fordult volna a hazavezető irányba, amikor meghallotta a nevét. Egy magas srác állt ott ház falának támaszkodva, és amikor kilépett az árnyékból, Subin egyből felismerte őt. Felismerte, de nem tudta elhinni, hogy őt látja, még azután sem, hogy összeszorította, majd újra kinyitotta a szemét.
- Szia édesem - jött hozzá még közelebb Seungwoo, a tekintete pedig annyi érzést tükrözött, hogy Subin így hirtelen nem is tudta megfejteni őket.
- Szia... - annyiszor elképzelte már ezt a jelenetet, most azonban mégsem tudott mit kezdeni vele, hogy végre megtörtént. - Miért vagy itt?
- Mert... mert nekem is hiányoztál - nyúlt a zsebébe Seungwoo, és kivett onnan egy piros papírba csomagolt csokoládé szívet. - Hoztam ajándékot is. Igaz, nem valami nagy dolog, de gondolnom kellett arra is, ha visszautasítasz.
- Köszönöm - vette el a felé nyújtott kezéből a csokit Subin. Még emlékezett a fehér virágokra, amik a járdán hevertek, nagyjából ott, ahol most ők álltak, és hogy mennyire rosszul érezte magát, amiért még utólag sem tudta hazavinni őket, mert a szülei biztosan rákérdeztek volna. - Kedves, hogy... gondoltál rám.
- Nagyon sokat gondoltam rád - nézett mélyen a szemébe Seungwoo, Subin azonban nem bírta állni a tekintetét.

- Sajnálom a virágokat - motyogta maga elé, amikor már túlságosan hosszúra nyúlt köztük a csönd.
- Csak azokat sajnálod? - vonta őt kérdőre Seungwoo, amire minden oka megvolt.
- Nem... Sajnálom, hogy olyan éretlenül viselkedtem - mondta Subin, idegesen harapdálva az alsó ajkát. - És azt is, hogy ok nélkül ellöktelek magamtól.
- Megvolt az okod. Megértőbbnek kellett volna lennem - hajtotta le bűnbánóan a fejét Seungwoo is. - Én is sajnálom. Főleg, hogy ilyen hosszú időre eltűntem.
- Semmi baj. - Subin kibontotta a csokiját, hogy csináljon valamit a kezével. - Ez fehércsoki?
- Nem tudtam, milyet szeretsz, de ez tűnt a legédesebbnek - magyarázkodott Seungwoo, amin Subin csak mosolyogni tudott.
- Kéred a felét?
- Aha - vette el a fiú a kisebbre sikeredett felet, miután Subin ügyetlenül eltörte a csokit. - Ezután minden randinkon elfelezünk valamit?
- T-tessék? - nézett zavartan Seungwoo barna szemébe a fiatalabb.
- Hát mert a kávét is felezve ittuk. Meg most ezt is - pirult el a fiú pont annyira, hogy azt Subin is észrevette. - Vagy még mindig félsz attól, hogy kapcsolatban legyél...? - nyúlt óvatosan az arcához, és ezúttal sikerrel is járt, mivel a másik nem húzódott el az érintésétől.
- Még mindig félek - válaszolt a kérdésére Subin szégyenkezve lesütve a szemét - de attól sokkal jobban félek, hogy nem lehetek veled.

Seungwoo erre nem szólt semmit, csak közelebb lépett hozzá, a kezét az arcáról lassan a hajába vezette, és Subin már-már azt hitte, hogy a másik most meg fogja csókolni, amikor az egész mozdulatsor egy forró ölelésben ért véget. Ő is átkarolta Seungwoot, ahogy sóhajtva hozzásimult a mellkasához, és egyszerre olyan nyugodtság telepedett rá, amit korábban elképzelni sem tudott. Seungwoo karjaiban minden szépnek látszott, különösen a szerelem, amit Subin iránta érzett, és ahogy mélyeket lélegezve ölelte őt, lassan lecsukódtak a szemei, mintha bármelyik pillanatban el tudna aludni, így állva is, erősen a fiúba kapaszkodva.

- Seungwoo-ah, neked mióta van vaníliaillatod? - kérdezte Subin a szavak megformálásához éppcsak kinyitva a száját.
- Amióta kétségbeesetten próbálom felhívni magamra a figyelmed - felelte mosolyogva az idősebb. - Csak eddig nem engedtél elég közel magadhoz, hogy érezd is, azt meg nem szerettem volna, hogy egy hatalmas illatfelhő kövessen mindenhova. Mondjuk egyszer majdnem lemondtam erről is. Miattad...
- Mit csináltál még, amiről nem tudok? - kérdezte Subin, kicsit tartva a választól.
- Hát... tudod, volt az az időszakom, amikor el akartalak felejteni, és minden este más sráccal voltam - vallotta be vonakodva, miközben Subin haját simogatták az ujjai. - És hát nem mindegyiküket sikerült a saját nevén szólítanom, amikor...
- Várj, ez most komoly? Szegények - nevetett keserűen Subin. - Igazán visszafoghattad volna magad legalább addig, amíg az övék voltál.
- De sosem voltam egyiküké sem! Hát nem érted? Mindig csak téged akartalak - szorított az ölelésen Seungwoo, megijesztve a hirtelen váltással Subint. - Egyedül téged akarlak. És most végre az enyém leszel.

Valószínűleg Seungwoo is hamar észrevette, hogy milyen rosszat mondott, mert különösebb ellenállás nélkül hagyta, hogy Subin ismét pár lépés távolságra hátráljon tőle.
- Nem úgy értettem - suttogta elfordítva a fejét, de Subin így is látta rajta, hogy mennyire fáj neki ez az egész, amitől hirtelen ő is sokkal rosszabbul érezte magát.
- Bocsáss meg... Sajnálom, hogy ilyen vagyok - motyogta a járdát bámulva maga előtt. Kevés járókelő volt arrafelé ilyenkor, de Subint az sem érdekelte volna, ha az egész világ őket nézi. Csak annyit akart, hogy Seungwoo ne sérüljön tovább miatta.
- Nem a te hibád, hogy rossz dolgok történtek veled - mondta valamivel nyugodtabban az idősebb.
- De azért valamennyire mégis...
- Nem. Az exeid voltak a seggfejek, nem te - jelentette ki Seungwoo közelebb lépve.
- De már rég túl kellett volna lépnem rajtuk! - takarta el a másik elől a könnyes szemeit Subin. - Csak olyan gyenge vagyok...
- Ha te is szeretnéd... én segíthetek neked - vette el óvatosan a fiú arca elől az egyik kezét Seungwoo, hogy újra láthassák egymást.
- Mi-miben? - kérdezte szipogva a fiatalabb.
- Továbblépni. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és hogy mennyit kell még dolgoznom önmagamon, hogy működni tudjon a kapcsolatunk, de érted bármit megtennék, Subinnie. Tényleg bármit. És csak annyit kérnék tőled, hogy többé ne lökj el magadtól.

Subin meghatottan nézett a másikra, miközben a könnyeit törölgette. Seungwoo olyan édes volt, olyan kedves és olyan... olyan...
- Szeretlek - ölelte át a fiút hirtelen. - Szeretlek, és szeretnélek boldoggá tenni téged, és... és nekem is sokat kell még tanulnom, de szeretnék veled lenni - hadarta el, amire éppen gondolt, Seungwoo pedig hálásan szorította magához őt, és közben röviden megpuszilta a feje búbját.
- Már ezzel boldoggá tettél - suttogta Subinnak, aki az ő felsőjébe törölte a most már a boldogságát jelző könnyeit, és mélyen beszívta az édes vaníliaillatát, ami lassan kezdett elkeveredni a belőle áradó feketén gőzölgő kávééval.