DOUBLE ODDS /Lando Norris Fanfiction/

2

Amelia

Nem is tudom, hogy mire számítottam. Igazából nem voltak elképzeléseim, és nem is ábrándoztam róla, de mégis kíváncsi voltam rá. Most hogy itt állt előttem, teljes valójában, meglepődtem. Még én magam sem tudom, hogy min de amikor megfordult és rám nézett a szívem furán félreütött, mintha valaki hirtelen megijesztett volna. Ha nem állt volna előttem, talán még a mellkasomhoz is kapok.

Lando Norris.

A srác, akit kiskorom óta ismerek, de mégsem. Hiába játszottunk együtt, amikor picik voltunk, hiába versenyeztünk egymás ellen, mégsem ismertem. Nem tudtam, hogy ki van az életében, mi a kedvenc színe, vagy hogy mi a legnagyobb félelme. Semmi ilyesmit nem tudtunk egymásról. Most mégis, egy furcsa kis hang azt súgja, hogy bárcsak ismerném.

Aranyos mosoly ült az arcán, szemét kis ráncok vették körül ahogy mosolygott. Úgy nézett rám, mint egy régi jó barátra, a tekintete melegséget sugárzott. Az a fajta ember lehetett, aki mindenkiben csak a jót látta, aki nem tudott pár óránál tovább haragudni.

-Tényleg régen láttalak - szólaltam meg kissé bizonytalanul. Megköszörültem a torkom, hogy az erő visszatérjen a hangomba és folytattam. - Meddig leszel itthon?

Nem tudom miért érdekelt, hiszen nem számít. Alig van itthon, kizárt, hogy most fogunk mély kapcsolatot kialakítani egymással.

-Két hét múlva Ausztriában kell lennem, addig lehet sokat fogok jönni ideje - vidáman válaszolt.

- Ó, hát az nagyon jó.

Kínosan álltam ott előtte és fogalmam sem volt, hogy mit mondjak vagy kérdezzek. Egyik lábamról a másikra álltam, és vártam, hogy mondjon valamit, de csak nézett. Mintha azt a 10 éves kislányt próbálná felidézni, akivel együtt játszott. Nem tudtam sokáig a szemébe nézni, ezért elkaptam a tekintetem.

-Na gyerekek - Papi megjelent, hála istennek, kezében egy két papírral - az van, hogy most szóltak Madisonék, hogy a legkisebb fiú is beiratkozna, úgyhogy - széttárta a kezét és rámnézett. - Amelia kérlek segíts Landonak. Elég sok minden változott, mióta nem volt itt.

Ez volt a végszó. Papi telefonja megcsörrent, majd eltűnt a fehér ajtó mögött. Sose voltam félős, aki azt akarta, hogy az apukája mentse meg a csúnya gonosz szörnyektől, de most bármit megadtam volna azért, hogy Papi visszajöjjön. Lando és a szemei, teljesen zavarba hoztak. Megráztam a fejem és próbáltam elfelejteni, azt hogy ki áll itt előttem. Csak egy srác, az ég szerelmére.

-Amelia - olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy megremegett a lábam. - Az van, hogy Jason is befut majd, kb 10 perc múlva, tudod Jason Hunter.

Hangosan felnyögtem. Minden eddigi gondolat el is szállt a fejemből.

-Te jó ég - fáradtan a fejemhez kaptam. - Azt ne mondd, hogy Hunter idetart.

- Miért? Mi a probléma? - Lando értetlenül összevonta a szemöldökét. - Talán ti ketten...?

Hangosan felnevettem, végre valami ami elvonja a figyelmem a hülye szemeiről. Még hogy én és Hunter? Kizárt.

-Nem, dehogyis - megcsóváltam a fejem közben pedig intettem, hogy jöjjön utánam. - Dehogy is, Jasonnel van pár közös órám itt az egyetemen, meg hát tudod mindenki ismer mindenkit, de a srác egyszerűen az agyamra megy.

Arcán mintha megkönnyebbülés látszott volna. Nem is tudom, hogy mit hitt, de semmi olyan nincs köztünk Jasonnel.

-Tehát akkor, ide jársz egyetemre? - ahogy mellettem sétált, olyan lazának tűnt, mint akinek nincs gondja a világon, de ez csak a látszat. Ahogy közelebbről megnéztem, látni lehetett, hogy a válla be van feszülve, kezét is állandóan piszkálta. Nem minden olyan habos torta, mint amilyennek látszik.