Kong: Koponya-sziget // fanfiction

a látszat

Az oltári forróságban hátrasimítottam a hajam, majd a hajóroncsra néztem.
-Erre jöjjenek.-mondta az itt ragadt légiós.-Nem sokra voltunk, hogy üzemképessé tegyük.-magyarázott.-ezt nézzék.

Előttünk a vízen, egy mindenből összetákolt hajó állt. Egy régi repülőgép teste volt az alap, mellette pedig a letört szárnyait szintén felhasználták. Egy rakás szemét, ami most életet menthet. Nekem ez csak a szokásos.
-Helyes bárka.-szólalt meg James.
-Bizony az...

Bakancsommal felléptem a hajóra, alaposan szemügyre vettem az ide oda elhelyezett személyes holmikat. Marlow baseball labdáját nézve halvány mosolyra húztam a szám. Tényleg nagyon szeretheti ezt a sportot.
A mögöttem feljövők miatt a hajó ringatózni kezdett.
-Ez fennmarad a vizen?-kérdezte a fiatal katona fiú.
-Majdnem hat éven át építettük, mielőtt sértegetne.-nézett rá szúrós szemmel a tulaj.
-A neve ezüst róka naná, hogy fennmarad.
-Az én P51-es em és egy mitsubishi alkotó részeit használtuk, egy B29-es hajtóművel, amit a parton találtunk.
-Ez egészen elképesztő.-nézelődött a tudós gyerek.
-Nézzék, nem egy szépség, de egy kis melóval igenis működhet.-állt meg a fiúk előtt.-Úgyhogy egy kis melóval igenis működhet.
-Jólvan.-bólintott James, elindulva szerelni.

Leszálltam a hajóról és kirángattam a táskámból egy adóvevőt. A porban térdelve, kezeim közé fogtam a szerkezetet, morzézni kezdtem az apró gombokkal. Hátha van remény. A kód leütése után vártam egy kicsit.
Semmi. Rádió csend.
Újra nyomkodni kezdtem a gombokat.
Tenyerem is izzadni kezdett már, de még  mindig semmi.
Idegesen elkezdtem beütni a morze jeleket, újra és újra, teljesen bele is feledkeztem, hogy mindenki szemtanúja lehet ennek.
Hosszan lenyomtam az utolsó szót.
Semmi. Rádió csend. Packard nem válaszolt.
Kínosan elmosolyodtam, mivan ha meghalt? Ez  jutott eszembe legelőször. Nem, nem halhat meg ő is. Szorítani kezdtem az adó vevőt.
-Baszki!-vágtam le a táskámra.
Idegesen megdörzsöltem a szemeim majd felálltam. Az átkozott eszközt vissza dobtam a táskámba.
Weaver szokás szerint fotózkodik, a többiek szerelnek. A távolból egy hangos bőgés jött, mintha egy állat lenne. Szemöldökömet ráncolva, fordultam a hang irányába.
-Te is hallottad?-trappolt mellém sietve Weaver.
-Persze.-néztem a fák közé.-Arra.-indultam el.
-Ezt is le fogja fotózni?-tűrtem el az útból egy halom levelet.
-Nagyon vicces..
-Éés elhagytuk a védett területet.-mondtam átlépve a gát másik oldalára.
-Ott!-mutatott előre.
Egy hatalmas valami terült el a tisztáson.
-Te ez nem..? Olyan állat mint ami a tóból jött ki?-néztem magam elé.
Ott feküdt előttünk egy állat, a fájdalmaktól bőgve. Szám széle azonnal legörbült, a nyakára rázuhant egy tőlünk származó helikopter roncs.
Gondolkodás nélkül, megpróbáltam letolni róla a roncsokat. De az csak aprókat rugózott.
Felemelkedni nem akart.
-Gyerünk, kelj fel.-mondta a mögöttem erőlködő Weaver.
Ahogy ezt kimondta, a helikopter roncs roppanó hangot adja felemelkedett, az állat pedig ránk nézve felállt, majd odébb sétált.
A hatalmas fém darabot követtem a szememmel, ami nem, nem a csodától szállt az égbe.
Ez Kong. Ő emelte fel. Teljes valóban ott állt velünk szembe. De nem bántott. Kong csak nézett ránk, odébb hajította a helikoptert majd megfodult, és ott hagyott.
A hideg is kirázott a történésektől.
Libabőrösen bámultam a távolodó alakot. Filmbe illő jelenet lett volna, ha Weaver túl játszott levegő vétele nem rontja el.
-Azért el ne ájuljon.-fordultam felé.
-Milyen kedves.-mondta döbbenve.
-Csak őszinte. Nem lenne kedvem visszacipelni.-vontam meg a vállam megfordulva.
Weaver még mindig ott állt.
-Ilyen hamar túltette magát?-mondta teljesen sokkban.
-Nem, csak magamban tartom.-legyintettem.
Persze, hogy félek. Mindentől ami itt van, a libabőr végig fut a hátamon, a gondolattól.
De kívül keménynek kell lenni, a látszat fontos.
Megtanultam elrejteni a dolgokat.
De a rohadt adó vevő mégis túlszárnyalta a képességeim. Kifogott rajtam a tudatlanság, és az aggódás Packard felé.

A nap lassan nyugovóra tért, az óriási hajó roncs belsejében húztuk meg magunkat. A háttérben egy mai sláger szólt, amit Marlow nem tetszéssel díjazott.
-Ez 1973 legjobbja!-szólt vissza Slivkó.
-Jobban bírtam az én időmet..
A hajó oldalán egy nagy lyuk tátongott, szabaddá téve az eget, amin egy sarki fényhez hasonló szépség jelent meg. Késemmel játszva bámultam a panorámát, mikor valaki megtámaszkodott a mellettem lévő cölöpön.
-Nem furcsa?-kérdezte. Mire félig oldalra fordítottam a fejem.-Mindig a legveszélyesebb dolgok a legszebbek.-nézett a szemembe James.
-Mi számít veszélyesnek?-kérdeztem vissza halvány mosollyal.
-Inkább ki.-pasztázta a kilátást.-Weaver szerint veszélyes vagy.-bámulta a cipője orrát.
-Csak szerinte?-forgattam meg a késem a levegőbe.
-Szerin...-jött közelebb, de szinte azonnal megakadt a beszédben, és visszalépett egyet hátra.
-Van valakinél egy zseblámpa?-vágta le hirtelen fényképezője állványát közénk az imént említett.
-Passz.-forgattam meg a szemem. Csodás.
-Tessék.-vett elő valamit James.-Ugyanaz.
-Áh köszönöm.-vette el a fotós.
Egy öngyújtó.
-Királyi légierő?-olvastam le.
-Az apámé volt-mondta.- a vonatról dobta le, amikor a nácik ellen vonult harcba. Ma is a példaképem.-nézett Weaverre, majd az égre.-Olyan mint egy mesebeli hős.- a beszélgetés eszembe jutatott rossz emlékeket, csak úgy elkezdtek özönleni.
-Nem jött vissza?
-A gépe lezuhant valahol Hamburgnál, napokig keresték..Egy háborúból senki sem tér vissza, ugyanúgy.-mondta James, mire a késem hangos csattanással le esett a padlóra.
Fejemet hirtelen megráztam, hogy elűzzem az ominózus gondolatokat.
-Minden rendben?-kérdezte Weaver.
-Igen, csak megcsúszott a kezem.-hazudtam.
Felkaptam a késem, bele csúsztattam a bakancsomba, majd puszi szia nélkül a, kijelölt alvóhelyemre ültem.
Gyengén masszírozni kezdtem a tarkómat. Bennem nincs helye érzelmeknek, se szomorúság, se boldogság. Egy katona túlél, nem pedig kalandozik.
Weaver érkezése előtti percekre gondolva akaratlanul  is erősebben kedzett verni a szívem. Nem tudom mi van velem, valamitől gyenge lettem.
Packard valószínűleg túlél valahol a szabadban, túl makacs, hogy egy helikopter balesetben meghaljon. Valószínűleg bosszút forral, a katonái miatt, és engem keres. Nagyon régóta ismerem, kétéves korom óta biztosan, apával közel álltak egymáshoz, akkoriban együtt voltak a katonaság fejei, én meg felnéztem rájuk, még mindig tisztán látom, ahogy egy hatalmas sisakkal a fejemen nézem, ahogy kiképzést tartanak együtt, és futtatják az embereket.
Alig vártam már, hogy engem is képezzenek.
Én ott nőttem fel velük, a katonaságon.