Egy év ( Tododeku történet)

2. Rész Anya

Végre itt a hétvége. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom anyát az elmegyógyintézetben.  Összepakoltam a holmimat, és épp el akartam menni a otthonról, amikor meghallottam, hogy a nővérem hív. 

— Shoto, hova mész? 
— Anyához...
— Apa tudja ...?
— Nem.  És kérlek, ne mondd meg neki. 
— Rendben. — és egy megértő mosollyal az arcán bescukja maga mögött az ajtót.

Amióta anya a  kórházban került, Fuyumi az egyetlen ember ebben a házban, aki legalább egy kicsit is megért.

Elöveszem a telefonom, hogy megtudjam hogyan juthatok el a kórházhoz. Nézzük csak... 3 megállót kell menni busszal, majd villamossal még 4-et, metróval 7-et busszal pedig további 5-öt, majd gyalogolni kel még 15-20 percet. És mennyi idő lesz ez lesz?  Mi?!  2 óra?!

Nyilvánvalóan apánk nagyon nem akarja, hogy meglátogassuk anyut, de én magasról teszek arra, hogy ő mit akar és mit nem.

Két és fél órát töltöttem tömegközlekedéssel , vagy más szóval - a pokol legmélyében.  De itt vagyok.  Határozottan lépkedem fel a lépcsőn, a regisztrációhoz. 

— Jó napot! — Köszönök a velem szemben ülő nőnek.
— Szerbusz! Kihez jöttél? — Mosolyog rám fáradtan.
— R-Rei Todoroki. — Nagynehezen kinyögöm a nevet, amit olyan rég nem ejtette ki.
— Kije vagy neki? 
— Én ... én a fia vagyok...
— És téged hogy hívnak — észre sem vette, hogy mennyire aggódom.
— T-todoroki Sh-shoto. 
— Ne aggódj — mégis észre vette—Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog, hogy láthat! — Ezúttal sokkal kellemesebben mosolyog. 
— Köszönöm! 
— Igazán nincs mit! Nos, neked  a 437. számú kórterembe kell menned. A szoba  a negyedik emeleten van a bal oldalon, az 5. ajtó.  Sok szerencsét!  És itt kérlek, írjdd alá, szemmel kell tartanunk, hogy kik látogatják meg betegeinket.

Odafiraknva e nevem bemegyek a liftbe és rányomok a kívánt emeletre, és azonnal kételkedni kezdek döntésem helyességében.  Mi van, ha anya nem örül, hogy engem lát?  Mi van, ha nem akar velem beszélni?  Mi van, ha el akar felejteni mindannyiunkat?  Mi van, ha a látogatásom csak sujosbítja a helyzetet?  Mi lesz, ha ... De ekkor a gondolataimat a lift hangja szakítja meg, tudtomra adva, hogy  megérkeztem a negyedik emeletre.  Kilépve a liftből, balra fordulok és elindulok keresni szobát.  432 ... 33 ... 34 ... 35 ... 36 ... 37 ... 437 - itt van.  Kopogni készülök, de a kezem félúton megáll, remeg.  A fenébe, szedd össze magad, Shouto!  Nem vagy gyenge!  Újra megpróbálok kopogni, ezúttal a "kopogjunk be az anya kortermébe" művelet sikeresen sül el.  Most már nincs visszaút.  Lassan kinyitom az ajtót,  és bemegyek a szobába majd óvatosan becsukom magam mögött.  Egy nő kórházi ruhában, vállig érő fehér hajjal háttal ül és néz ki az ablakon - anya.  Az ajtónyilás hallatán lassan felémfordul, és végre észrevesz. 

—Sh ... Sh-shoto ...? 
—A- anya...

Feláll, és lassan felém lépked, én pedig ő felé.  Amikor elég közel vagyok, kinyújtja a karját és megölel, míg én közelebb húzom magamhoz.  Érzem, hogy nedvesedik az arcom.  Én sírok?  Anya válla is remeg.  Ráfektetem a vállára fejem.  Virágok. Haja virágillatú, akárcsak gyermekkorában.  A lelkem azonnal nyugodtabb lett.  10 percig álltunk  még így. 

— Shoto — mondja alig hallhatóan — bocsáss meg, Shouto. 
— Már rég megbocsátottam.  Bár nincs mit megbocsátani!  Te nem tehetsz semmiről vagy és soha nem is  hibáztattalak...

Még néhány perc ölelés után leülünk az ágyra egymás mellé, és elkezdünk mindenről beszélni.  Például, hogy apám továbbra is ugyanaz a seggfej, Fuyumival ellentétben, ő az egyetlen, aki támogatott engem ezekben az években, és hogy felvettek a  UA-be.  Ő arról beszél, hogy hiányzunk neki és nagyon büszke rám.  És hirtelen feltesz egy kérdést, amire egy kicsit se számítottam:

— És ... hogy tudtál ide jönni?  —
értetlenül nézek rá.  — Ne nézz így rám, nyilván nem kevés erődben került rászedned magad, hogy elgyere.  — Tehát erre gondol.
— Valaki megmutatta, mit jelent  igazából erősnek lenni. — Ez után mindent elmondtam neki: hogyan meséltem neki gyermekkoromról, arról hogy, hogyan győzött meg Midoriya arról, hogy a tűz engem és nem az öregemet illeti;  hogyan kockáztatta életét, csak azért hogy segítsen nekem
— Szóval van egy barátod?  — B-barát?
—Ez csodálatos!  Valahogy mutasd be neki, rendben? 
— Rendben?

Amíg anyával beszélgettünk, az idő észrevétlenül repült, és el kellett mennem.  Miután elbúcsúztam anyától, megígértem, hogy jövő héten is eljövök.

***

Már otthon vagyok az ágyban, és megint nem tudok aludni.  Ezúttal  anya szavai kavarognak a fejében: "Szóval  van egy barátod?" Azért segítettél nekem, mert barátodnak tartasz?  Vagy barátkozni akarsz velem?  Méltó lennék arra hogy valakinek a barátja legyek?  Méltó lennék  arra hogy a te barátod legyek? 
Úgy tűnik az hogy lefekvés előtt kérdéseket teszek fel Midoryanak, mára hagyományá vált.