Egy év ( Tododeku történet)

4. Rész. A kórházban

Amint mindenki magához tér, egy rendőr jön be a szobákban.  Amit mond, enyhén szólva megdöbbentő számomra, de Midoriya és Iida arcából ítélve őket is sokkolja a dolog. Közli velünk, hogy az, amit csináltunk illegális. Hogy érti hogy illegális?!

— Akkor mégis mit kellett volna tennünk?! Csak állni és nézni, ahogy legelálisan emberek ölnek?! — Mérges vagyok, nagyon mérges.

— Todoroki… —  Midoriya óvatosan hozzá ér a kezemhez hogy lenyugtasson. Kettőnkön kívül senki sem veszi ezt észre. Furcsa, de ettől a gyengéd érintéstől azonnal megnyugszom.

Hogyan csinálja ezt?  Mindig olyan  nyugodt és pozitív tud maradni mindig .  Mindig mindenkinek segíteni akar ez egyszerűen csodálatra méltó, bár nem, ez így nem teljesen igaz, ugyanis az egész lénye csodálatra méltó.

Hirtelen a kórterem ajtaja becsukódik és azon kapom magam, hogy annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy nem hallottam semmit abból, amit a rendőr tiszt mondott.

Egy ideig csak csendben ülünk. Majd pár perc múlva Midoriyát felhívja Uraraka, de honnan van meg neki a száma, és miért?  Na várjunk csak...  Én most féltékeny vagyok?  De miért?  Amint Midoriya elmegy, Iidát kivizsgálásra hívják, én pedig egyedül maradok.

***

Iida szó szerint néhány perccel Midoriya előtt tér vissza.  Hamarosan egy zöld hajkorona jelenik meg az ajtóban.

— Iida, Uraraka most mondta ... —  kezdi Midoriya.

—  Midoriya  — nem akarom félbeszakítani, de muszáj —  Iida most tért vissza a vizsgálatról.

Ez után egy pillanatnyi kínos csend következik.

— A bal karom súlyosan megsérült, —  töri meg végül Iida a csendet. — A  a bal váll idegfonat súlyosan megsérült, ez azt jelenti, hogy csökkenni fog az érzékenységem és problémáim lesznek a finom motorikus képességeimmel.  Az orvosok azt  mondták, hogy egy műtéttel helyre lehetne hozni a karomat... Amikor megláttam a Hősgyilkost, hirtelen nem tudtam ésszerűen gondolkodni. "A gyűlölet úrrá lett az elméden, és az érseid irányították a cselekedeteidet, egy hősnek nem szabad ilyennek lennie."  - ezek voltak az ő szavai, gyűlölöm, de igaza van.  A bosszúvágyam erősebbnek bizonyult a józan észemnél, és elvesztettem az irányítást.  Ezért így hagyom a kezemet, emlékeztetőül.

— Iida, én megértelek. — Midoriya kinyújtja felé a jobb kezét.  Innen tökéletesen látni lehet a hegeket, amelyeket még én hagytam rajta, minden alkalommal, amikor meglátom őket, eszembe jut a sportfesztivál és az, ami akkor történt.  Ekkor jövök rá, hogy nem elég hogy meg sem köszöntem,  még bocsánatot se kértem azért, amit akkor tettem. — Legyünk erősebbek együtt! —  Iida csak komoly arccal bólint vissza.  Valószínűleg megértik egymást.

—  Valahogy kényelmetlenül érzem magam — mindketten kérdő tekintettel néznek rám.

— Ezt meg hogy érted? — kérdezi Midoriya.

— Úgy érzem, hogy amikor beleavatkozom valamibe, más emberek kezei sérülnek meg ... Lehet, hogy ... ez egy átok ...?  —  Megint csak értetlenül néznek rám.

És ekkor elkezdenek....nevetni. Nevetni! De miért nevetnek? Hiszen nem is mondtam semmi vicceset.

—  Todoroki, nem tudtam, hogy tudsz viccelni — mondja nevetve Midoriya .

— De én nem vicceltem."kéztörő"- nek kéne hívnom magam.  —  Komolyan beszélek, és ez a kettő meg csak röhög tovább.  Nem hiszem el ... És mi vicceset találtak ebben ...?