Nincs szükség köszönetre (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

※Három※

Félóra múlva Lan Zhan a galéria előtt állt, egyenes háttal, katonásan maga mögé tett kezekkel, kissé öregemberes érzetet keltve. Kívül síri nyugalmat árasztott, de belül minden másodpercet örökkévalóságnak érzett, míg percekkel később komótos tempóban odaért hozzá Wei Ying. Nem magyarázkodott, mint régen, amikor egy perc késését után is csicseregni kezdett, és nem is kellett, hiszen a saját kiállításmegnyitójáról van szó, még ha a nevét csak egy kisgyerekkel osztotta meg, nem a világgal, hogy tudják, az ő képei miatt jöttek el. 

- Tiéd - húzta elő Lan Zhan maga mögül a karját, amiben egy üveget tartott. Wei Ying nem nyúlt érte, csak felvont szemöldökkel nézte Lan Zhant. - Gratulálok a kiállításodhoz. 

- Ugye tudod, hogy nem lágyítja meg szívemet egy üveg Császár mosolya? - kérdezte Wei Ying. Erős gondolkodás és belső tépelődés után, határozatlanul elvette. - Ajándékot nem illik visszautasítani - magyarázta, és közben nem tudott Lan Zhan szemébe nézni. Wei Ying sosem volt még részeg, jól bírja az alkoholt, és szereti is. Főleg a Császár mosolyát, amire nagyon úgy tűnik, Lan Zhan kiválóan emlékszik. 

- Hm - bólintott Lan Zhan. 

Wei Ying körülnézett, aztán azt kérdezte: 

- Hol van a fiad? 

- Megkértem a bátyámat, hogy vigyázzon rá - felelte Lan Zhan. 

A galéria mellett nem messze lévő kávézóba ültek be, az egyik eldugottabb sarokba. A kávézó sokkal inkább hasonlít régi teaházra. Hangulata kellemes, és bár odakint napfény cirógatja a bőrt, belül lógó lámpások világítják a narancssárga, barna, piros falakat. Sötétbarna kerekasztalhoz ültek, egymással szemben a szintén barna székekre. Rögtön, hogy leültek, kedves arcú pincérnő jelent és írta fel a rendelésüket, két kávét. Lan Zha nem rajong a kávéért, ritkán fogyasztja, ezért sok tejjel kérte, egy cukorral. Wei Ying még régen fogyasztott kávét, ezért nem pontosított a meghíváson Lan Zhan, hogy teázó vagy étterem helyett kávézót célozzanak meg. A valóságban, Wei Ying utálja a kávét, minden porcikája undorodik a sötétbarna löttytől, mégis gyakran fogyasztja, ráadásul feketén. Muszáj. Nem aludhat el tizenvalahány óra után pont akkor, mikor látja maga vásznon maga előtt a kész képet, a vonalat, a színeket, amiket úgy kell elkapnia, mint vadász a prédáját. Wei Ying évről évre biztosabb lett, hogy a halálát szív- és érrendszeri betegség okozza, de ezzel nem tud mit csinálni, nem az ő hibája, hogy rosszul programozták az emberiséget. 

Semmi panasz nem lehet, perceken belül kihozták a két kávét, és a pincérnő valósággal elalélt a két helyes férfitől. Sokan térnek be kávéra vagy nyalánkságra, de kevesen olyan jóképűek, mint Lan Zhan és Wei Ying. Szemet gyönyörködtető látvány. Wei Ying mosollyal karöltve köszönte meg a pincérnőnek, aki fülig pirulva távolodott el az asztaluktól. 

Wei Ying könyökét támasztva, lustán támasztotta fejét a kezével, miközben a másikkal a kiskanállal kavargatta gőzölgő italát. 

- Miért akartál kávézni velem? - kérdezte Wei Ying lusta mosollyal. Megállt a kanál Wei Ying csészéjében. Leengedte kezét és kihúzta magát. - Lan Zhan, nem haragszom rád, ha emiatt aggódsz. - Halk sóhajt követően folytatta. - Megértem, hogy te máshogy akartad a jövődet. Feleség, gyerek... később unokák.

- Nem akartam  Wei Yinget elhagyni - csendesedett el Lan Zhan. 

- Érdekesen mutattad ki - jegyezte meg fanyarul Wei Ying, és kortyolt egyet a kávéjából. 

- Akkoriban nem tudtam nemet mondani - mondta Lan Zhan. - De nem keresek mentséget.

- Most már nem számít - tette le az asztalra a csészét. - Egyikünk se hormonoktól túltengő tinédzser. Mindketten felnőtt emberek vagyunk, kialakult élettel. Te pedig - mosolyodott el -, ahogy látom Sizhuin, remek apa vagy.