Nincs szükség köszönetre (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

※Négy※

Tavaszias levegő és a nap kellemes melege csókolta az ég alattiakat. Nem állt be teljesen, attól messze jártak, de legalább aznapra, az előrejelzés szerint élvezhették a tavasz békéjét. Tökéletes illett Wei Ying kiruccanásához. 

Nem keveset kellett utaznia, hogy a Jiang család házához érjen. Keserédes nosztalgiával töltötte el minden cserép látványa, amire Jiang Chenggel éjszaka felmásztak csillagokat nézni, később alkoholt inni, egyben ahol majdnem nyakukat törték. A ház körüli fákról ugyanez mondható el. A házhoz vezető, kikövezett egyenes út vezet. Mára már csak Jiang Cheng maradt a Jiangok közül. Évekkel ezelőtt, Jiang Cheng szülei, Yu Ziyuan és Jiang Fengmian meghalt. Újabb néhány év múlva Jiang Yanli, Jiang Cheng nővére is elhunyt, férjével együtt, hátra hagyva fiukat, Jin Linget. De Jin Ling nem maradt egyedül, Jiang Cheng magához vette, és azóta ő neveli.

Wei Ying régóta nem járt a hatalmas házban, de a régi cselédek emléke nem kopott meg, így nem volt gond azzal, hogy beengedjék. Kérte, ne szóljanak Jiang Chengnek. 

Jiang Cheng a nappaliban, a barna kanapén morgolódott, háttal Wei Yingnek. Jiang Cheng, mint aki vasárnap is dolgozik, sötétlila ingben és fekete nadrágban ült. A fából készült asztalon laptopja bekapcsolva izzott, mint Jiang Cheng mérge. Wei Ying hangtalan léptekkel állt meg a kanapétól nem messze. 

- Kit tervezel megölni? - kérdezte Wei Ying. 

Jiang Cheng nem fordult hátra. Laptopja billentyűzetét nyomkodta. 

- Még nem döntöttem el - morogta. 

Wei Ying türelmesen várt, és nem kellett sokat. 

Jiang Cheng felrántotta fejét és hátrafordult. Szemei elkerekedtek a döbbenettől.

- WEI WUXIAN! - kiáltotta, mint akit mindjárt elvisz a mentő szívrohamban. 

Wei Ying elvigyorodott.

- Az egyetlen és utánozhatatlan - nevetett. 

Jiang Cheng évekkel ezelőtt megígérte, ha Wei Yingnek sikerül festővé válnia és saját kiállítása lesz, a művésznevén hívja onnantól kezdve. Évek óta nem hallotta szájából az igazi nevét, de nem bánta. Az ő Wei Wuxianja nem olyan, mint a többieké, akik nem tudják valódi kilétét. 

Jiang Cheng felállt a kanapéról, Wei Ying elé ment, és gyomorszájon ütötte, mire Wei Ying felnyögött, de szándékosan nem erősen ütött. 

- Én is örülök, hogy látlak - nyögte Wei Ying. 

Jiang Cheng magához húzta Wei Yinget és megölelte, mintha ezer éve nem látták volna egymást. Megveregette testvére hátát, Wei Ying is az övét, aztán Jiang Cheng szidása eltolta magától. 

- Ha nem olvasnék újságot, azt se tudnám, hogy élsz! - vetette a szemére. 

Wei Ying keserűen nevetett. Valóban, az utóbbi egy évben aligha adott magáról életjelet. Mindig volt mit csinálnia, és sosem jutott el oda, hogy felhívja Jiang Chenget, amikor meg Jiang Cheng hívta őt, nem tudta felvenni. A tizenvalahány órákon át festés, az alvás, evés, és néha pisilni, üríteni és fürdeni sem árt, a telefonálással nem összeegyeztethető. 

- Olyan szívesen eltörném a lábadat, hogy azt nem tudod elképzelni - mondta résnyire húzott, karikás szemekkel Jiang Cheng. - Lábaidat - helyesbített. 

- Igazából de, el tudom képzelni - emelte fehér zászlóként kezeit Wei Ying. 

Jiang Cheng kifújta magát. Összefonta karjait maga előtt. Láthatóan lenyugodott.