Legjobb barát+extrák

6

A fárasztó nap után hamar el aludtam. Reggel az ablakon át be ragyogott a lágy napsütés,  hallani lehetett a madarak csicsergését, komótosan keltem ki az ágyból. Mintha még mindig álmodnék majd át néztem a másik ágyra. Milán még aludt, nem emlékszem,hogy mikor jött vissza de a tegnapi sértegetés már valahogy nem is számított. Kócos barna haja, össze vissza állt, hason feküdt, az egyik kezével a takaró egy összegyűrt részét szorongatta. Arca nyugodt volt, szeplői a napfényben csodálatosan mutattak, ajka résnyire nyitva volt. Annyira szép és nyugodt látványt nyújtott, hogy nem tudtam betelni vele. Majd mocorogni kezdett, hirtelen el fordultam és a telómhoz nyúltam, miért kellett néznem?!

-Reggelt!-köszöntött morcosan.
-Reggelt!-viszonoztam félénkebben.
-Remélem tegnap jót szórakoztál a buzi gyerekkel. -mondta komoran.
Az arcom le fagyott, lehet meglátott minket. De az őt miért zavarná? Ennyire aggódna értem? Amúgy is ott volt neki a kis csitri.
-Gondolom te sem unatkoztál Edinával.-vágtam vissza.
Erre csak morgott egyet, a reggeli készülődés további részében hozzám sem szólt, de én sem próbálkoztam. Jobb így, hisz még mindig nem értem, hogy miért nem bírja ennyire Levit, vagy hogy, miért aggasztaná őt ha barátkoznék vele. A szobában csak kerülgettük a másikat, bár volt egy pillanat amikor a fürdőszobából helyet cseréltünk a szűk bejáraton. Ahogy kikerültük egymást, akaratlanul is összeértünk, amitől zavartan lehajtottam a fejem, és elkaptam oldalra. Utálom, hogy így érzek, utálom, hogy érzem az illatát, az érintését vagy akár a leheletét a bőrömön. Lehetnék egyszerűen a barátja, aki támogatja és nem vágyakozik iránta. A nap hátra lévő részét külön töltöttük, egymás felé sem fordultunk. Én Ádámmal lógtam, kicsit frusztrált a dolog ami köztem és Levi között volt. Nem foglalkozott velem, néha elkaptam a tekintetét de úgy látszik nem érintette meg. Próbáltam én is így állni hozzá, mégis ideges voltam ha közelebb kerültünk egymáshoz. Alig várom, hogy végre haza érjünk, szinte kínzás ez a sok kézműveskedés meg azok az erőltetett programok.

A többi két napban ugyanúgy viselkedett velem Milán és Máté is. Csak Ádámmal tudtam beszélni. Mégis mi történt, össze fogtak ellenem? Úgy tűnt Milán már hivatalosan is utál, az egyetlen változás az volt, hogy most már csúnyán is nézett rám. Hihetetlen hogy ennyi idő alatt el tudtam veszíteni az egyetlen igaz barátomat. Hazaérve el is döntöttem, hogy beszélek vele, ez így nem mehet tovább.

A hétvége borzalmas volt, magamban gyakoroltam, hogy hogyan tudnám Milánt megbékíteni. De úgy, hogy ne vegye észre azt a szerelmet amit iránta érzek. Még ha sikerül is, nehéz lesz őt nem szeretni. Viszont erre van szükségem és neki is, hisz emiatt távolodtunk el.

Hétfő. A buszmegállóban vártam az ördög szekerét, lehet túlzás. De rajta lesz Milán is, ami egyáltalán nem nyugtat meg mint régen. A busz meg érkezett majd ki nyitotta ajtajait. A hideg is ki rázott a gondolattól, hogy mi történhetne, de meg tudom csinálni. Utolsóként szálltam volna fel, amikor megpillantottam. Ott állt, komor arccal, zsebre dugott kézzel és várt engem. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, tehát várt, vagyis ő is beszélni akar. A reménysugár olyan gyorsan tűnt el mint ahogyan jött amikor elém állt és nem engedett fel. Balra léptem, de követte a lépesemet, kínosan nevettem, mert minden utas minket nézett. Majd jobbra léptem, erre ő is.
-Milán!- néztem fel rá zavartan.
A többi utas morajlani kezdett, nem tetszett nekik, hogy egy kis iskolás gyerek miatt fognak el késni. Milán gonoszan mosolyra húzta a száját, és a korlátnak dőlt, ezzel utat engedve nekem. Lehajtott fejjel, ballagtam fel a buszra, a suliig rá se néztem. Egyrészt haragudtam mert  be égetett mindenki előtt, másrészt nem akartam jelenetet rendezni.

Ahogy le szálltunk a buszról meg ragadtam az alkalmat, most vagy soha.
-Milán, beszélünk kell!
Unottan felém fordult.
-Rá ér?
-Nem!-hitetlenkedtem
-Akkor kezdjed!-mintha nem lenne rám ideje.
-Szóval, úgy érzem, hogy a vonatozás óta eltávolodtunk. Szeretném tudni hogy miért. Vagy, hogy ezt te is így érzed e? -próbálkoztam a legdiplomatikusabban közölni a problémát.
Erre fel horkantott.
-Micsoda probléma? Ha van is, akkor az a kis buzi barátnőd, Levi. Nem látod, hogy csapdába csalt. Vagy tán te is buzi vagy. -felelte mérgesen. Én pedig ledöbbentem. Milán homofób? Hát ez volt a baja?
-Válaszolj!- utasított nem tűrő hangon. Az arca komoly volt és mérges. Már a suli előtt voltunk, én kikerülvén a kérdést be akartam volna menni az épületbe. De Milán megragadta a karomat és magához fordított.
-Most!-szorított egyet a karomon.
-Én..-megszeppenve kerestem a szavakat és ijedten bámultam, dühtől izzó barna szemébe.
-Hát persze.-ezzel el engedte a karomat és ott hagyott. Utána néztem de már nem láttam sehol. Most coming outoltam a legjobb barátomnak? De mi volt ez a válasz? Tudta? Nekem kellenek a válaszok.

Beléptem a terembe és őt kerestem a kisebb tömegbe. Át ült. Ezt nem hiszem el. El cserélte a helyet mással. És most már Ádám mellett ül. Én pedig... Levi? Jaj, direkt csinálta? Sértődötten a telefonjába bújt. Még mindig le voltam sokkolva, amikor valaki a vállamnak ütközött. -Szia, szépfiú.-mosolygott zavarba ejtően Levi. Ez annyira nem ér, nagyon szeretem Milánt, jobban is mint kellene, de akkor, mégis miért érzem ezt a vonzalmat Levi iránt. Ez más, sokkal másabb, mint amit Milán éreztet velem. Levi izgalomba hoz, és kíváncsivá tesz, míg Milán maga a bizonyosság. Csak pislogtam, annyi minden történt ma, és még csak reggel 8 óra van. Inkább leültem a helyemre, és próbáltam túlélni a napot.

Az órák kezdetekor Levi be ült mellém, a fejemet szigorúan a táblára szegeztem, nincs szükségem ennyi bonyodalomra. De persze Levi nem hagyta ezt annyiban,az összes órán a térdét az enyémhez szorította, valamiért tetszett ez a testi kontaktus. Ha már nem beszél velem senki. Tudtam, hogy ezt nem szabad, és ki ismertem már annyira Levit, hogy tudjam én is csak egy játékszer vagyok akit könnyen zavarba lehet hozni. Mégse mozdultam, nem tagadom az érintése megmozgatta a fantáziámat, és Milánt is könnyebben felejtem. De hogy jutottam el odáig, hogy a legjobb barátomat el kell felejtenem? Nem hagyom, hogy ez szét válasszon, viszont ezért fizetnem kell.