𝐌𝐢𝐧𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐣𝐞𝐥... | ✓

V.

Layla Roberts

Ott álltunk, ketten. Ő nem engedett el. Továbbra is engem csókolt, arról nem is beszélve, hogy mennyire jól csinálta... Percekkel később szakadtunk el egymástól. Nem szólaltam meg, csak becsaptam az orra előtt az ajtót. Nem, nem, nem és nem!
A fejemet legalább tízszer belevertem a falba. Nem akartam a csókra gondolni, de egyszerűen nem ment. Az agyam folyamatosan vissza játszotta a pillanatott.
Nagy levegőt véve döntöttem hátamat a falnak, majd lecsúsztam a földre.

Csengettek, de nem érdekelt. Valahol legmélyen tudtam, hogy Matthew az. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam beszélni vele, sőt még emlékezni sem akartam rá. Nem, egyszerűen nem.
— Layla! — kiáltotta az ajtó túloldaláról.
— Menj el! — kiáltottam vissza.
— Előbb beszéljük meg ezt az egészet, kérlek! — jött a válasz. Nem szólaltam meg. — Komolyan, ha nem engedsz be magam megyek be!
— Húzz már el innen! — kiáltottam el magam. — Csak húzz el innen.. — motyogtam az orrom alatt.
— Oké, akkor most bemegyek. —  jelentette ki egyszerűen.
— Ne is gondolj arra, hogy bejöhetsz! — reagáltam azonnal.
— De igen! Bemegyek, Layla. — felelte, majd lenyomta a kilencset és benyitott a házba. Bezártam maga után az ajtót, majd hozzám sétált végül pedig leült mellém. Kezét a kézfejemre helyezte, mire én már-már ösztönösen elhúztam onnan a kezemet. Arról nem is beszélve, hogy távolabb csúsztam tőle.
— Szóval, ami az előbb történt... — kezdte halkan. — Nekem tetszett a csók.
Nem válaszoltam. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, majd köréjük fontam a karjaimat.
— Menj el. — suttogtam, miközben szigorúan magam elé néztem.
— És, ha nem akarok? — kérdezte.
— Ez nem akarat kérdése. — vontam vállat. — Ha azt mondom, hogy menj el, akkor menj el... — mondtam halkan.
— Nem akarok, Layla. — suttogta. — Veled akarok maradni. — magyarázta.
— Nem akarsz velem maradni! — förmedtem rá. Felpattantam mellőle, és idegesen járkáltam előtte. Fel-alá. Szerintem amíg engem bámult el is szédült...
— Olyan vagy, mint mindenki más! — álltam meg végül előtte. Matthew érdeklődve figyelt. — Csak azért vagy velem, mert meg sajnáltál! Mindenki csak azért van velem, mert meg sajnál! Te is ezért vagy itt. — hadartam idegesen. — Csak jó fejségből vagy itt.
— Ez nem igaz! — mondta azonnal. — Nem jó fejségből vagyok itt, hanem azért, mert tudom, hogy milyen érzés, ha nem fogadnak el. — magyarázta.
— Ugyan honnan tudhatnád? — túrtam idegesen a hajamba. A sírás szélén álltam, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt Matthew Fisher is tudta. Matthew felállt a földről, majd elém lépett.
— Általánosban azzal cukkoltak, amivel tudtak. — felelte.
— Pont téged? — nevettem el magam kínosan. — Ezt nem hiszem el! Már hazudsz is, csak azért, hogy jobban érezzem magam? Na, menj a tudod hova... — motyogtam.
— Nem hazudok! — vágta rá azonnal.
— Minek higgyem el? — húztam el a számat. — Az emberek folyamatosan hazudnak. Sose tudhatod, hogy mikor mondanak igazat...
— Nem mindenki ilyen. — nézett mélyen a szemembe Matthew.
— De, mindegyik ilyen. — biccentettem határozottan. — Ez itt a rideg valóság — mutattam körbe. — Senki sem tartja meg magának a hazugságait. — vontam vállat.
— Félre ismered az embereket, Layla. Nem mindenki ilyen. — suttogta.
— Akkor csak nekem jutottak ilyenek. — vontam meg a vállamat. Vettem egy mély levegőt, majd összefontam magam előtt a karjaimat.
— Mit akarsz még? — kérdeztem halkan.
— Nem kéne beszélnünk a csókról? — kérdezett vissza.
— Nem, nem kéne. — feleltem egyszerűen.
— Szerintem meg kéne. — vonta meg a vállát.
— Dehogy kéne! — vágtam rá azonnal. — Miért nem tudod elfelejteni, hm? — vontam fel a szemöldökömet kíváncsian.
— Mert téged nem lehet elfelejteni. — válaszolt. — Mióta beszélgetünk azóta próbállak elfelejteni, de nem megy...
— Akkor próbálkozz gyorsabban — vontam vállat. — Nem szeretsz, és eltudsz felejteni. Hidd el nekem, hogy csak fellángolás az egész. — néztem egyenesen a szemébe, ahonnan vissza tükröződtek az érzelmei, amelyek teljesen valóságosnak tűntek. Mintha mind az, amit mondott... Igaz lett volna.
— Szerintem nem ennyi.— suttogta.
— Pedig ennyi. — vontam vállat, miközben felálltam mellőle.  — Most menj. — néztem át a válla felett. — Amúgy sem kértem, hogy utánam gyere.
— Layla... — kezdte, de közbe szóltam.
— Nem! Nincsen semmi Layla! Menj! — mutattam az ajtóra, majd hátat fordítottam neki, és megtámaszkodtam az asztalon. Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt.
— Mire vársz még? — szólaltam meg egy kis idő elteltével. — Menj már! — szólaltam meg hangosabban. Matthew nem válaszolt, de biztos voltam abban, hogy mondana valamit. Egy-két perccel később ajtó csapódást hallottam. Elment.