𝐌𝐢𝐧𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐣𝐞𝐥... | ✓

XV.

Layla Roberts

Az éjszakám álmatlanul telt. Izgultam, hiszen tudtam, hogy ma hazaengednek. Pontosan egy hét telt el. Tudtam, hogy a hétvégén már otthon leszek, a pihe-puha ágyamban fekhetek és elfelejthetem ezt az egész kórházi esetet. Aha, hittem én...

Fogalmam sincs arról, hogy hány órája lehettem fent. Kipihetnek éreztem magam, és, ha akartam volna sem tudtam volna vissza aludni. Egy ideig a telefonomat forgattam az ujjaim között. Igazából nem tudom, hogy mire vártam. Jonas és Matthew is suliban voltak, ugyanakkor tudták, hogy ma kiengednek. Mondjuk Matt azt mondta, hogy lóg egy napot miattam, de persze mondtam neki, hogy nem kell, bár nem vagyok biztos benne, hogy tartja magát az ígéretéhez miszerint bemegy a suliba. Egy idő után viszont rettenetesen unatkoztam. Feloldottam a telefonomat és a közösségiket kezdtem el nézegetni, ahol természetesen egyetlen új poszt sem fogadott.

Ha valamire jó volt a kórházban eltöltött időm az az volt, hogy valamennyire sikerült tisztáznom magamban a gondolataimat, de legfőképpen az érzéseimet. Emellett a gondolataim minden egyes nap ezerrel pörögtek. Azt hiszem, hogy ezalatt a pár nap alatt megtanultam értékelni az életet, és azokat az embereket, akik mellettem voltak. Ezt leginkább Marthanak köszönhetem, aki felnyitotta a szememet. Martha sok mindent megtanított nekem. Ahogyan azt is, hogy egyedül lenni nem feltétlenül jelent rosszat, azt is, hogy fogadjam el a segítséget. A lány minden egyes mondata visszhangzik a fejemben. De legfőképpen az, hogy Matthew nem James...

A gondolataimból az rántott vissza a valóságba, hogy Judith, az orvosom belépett a kórterembe.
— Jó hírem van! — kezdte vidáman.
— Figyelek — vidámsága mosolyt csalt az arcomra.
— Ma hazamehetsz. — jelentette be ünnepélyesen. Eddig is szörnyen izgultam attól, hogy ma ténylegesen hazamegyek, de most, hogy már hivatalos... A gyomromat akkorának éreztem, mint egy golflabda, vagy még talán kisebbnek is.
— De ez nem azt jelenti, hogy rögtön fuss le egy maratont! — tette hozzá szigúróan, mire én halkan felnevettem és bólintottam.
— Nem terveztem. — mondtam ki végül. — És mikor mehetek? — érdeklődtem.
— Öltözz fel, és pakolj össze! Aztán kitöltünk pár papírt, és már mehetsz is. — felelte mosolyogva Judith. — Kint várlak. — indult kifelé a kórteremből.
— Rendben. — biccentettem.

Mosolyogva álltam fel a kényelmetlen kórházi ágyból, majd elsétáltam a fehérre mázolt szoba másik felébe és felöltöztem. Jólesett végre a saját ruháimban lenni. Ujjaim segítségével megigazítottam a hajamat, majd bedobáltam néhány dolgot a táskámba, amit egyébként Shanon küldött be a fiúkkal. Utána felhívott és elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tudott velem lenni, ugyanis pont aznap repültek vissza Angliába. Miután sikerült meggyőznöm arról az unokatestvéremet, hogy nincsen semmi bajom, laza két és fél óra után letettük a telefont. Végül vállamra kaptam a táskát, és mély levegőt véve léptem ki a kórteremből. Judith az egyik kollégájával beszélgetett, de amint meglátott engem elköszöntek egymástól.
— Gyere — lépett hozzám, majd elindult egy teljesen más irányba. Szótlanul követtem. Kitöltöttünk egy halom papírt. Annyi helyre írtam oda a nevem, hogy azt hittem leszakad a kezem.
— Most már hivatalosan is hazamehetsz. — mosolygott rám Judith.
— Köszönöm! — vigyorodtam el.
— Vigyázz magadra! — szólt utánam.
— Nem ígérek semmit — nevettem el magam. Kiléptem az irodából, vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt. Bólintottam egy aprót és elindultam kifelé a kórházból. Elsétáltam a többi beteg mellett, akik halványan elmosolyodtak és néztek utánam egy darabig.

A kórház bejártában álltam. Vissza néztem egy pillanatra. Magamban elmosolyodtam, majd megforgattam a szemeimet és kiléptem a hatalmas épületből. Azonnal magamba szívtam a friss levegőt, és hagytam, hogy a napsugarak az arcomat simogassák.
— Hűha, kit engedtek ki — hallottam meg ismerős hangot. Egy másodpercen belül kinyitottam a szemeimet és a hang irányába kaptam a fejem. A hang Matthewtól származott. A taxinak támaszkodott, miközben engem figyelt.
— Hűha, ki az, aki már megint lóg — nevettem fel halkan.
— Csak szabadságon vagyok — vonta meg a vállát az alig pár méterre álló fiú. — Ki nem hagynám azt, hogy hazaengednek. — tette hozzá mosolyogva. Halványan elmosolyodtam. Valahol a szívem legmélyén örültem annak, hogy itt van, hogy eljött elém. A fiú kitárta a karjait. Megforgattam a szemeimet, majd lesiettem a lépcsőn és hozzá futottam. Hagytam, hogy átöleljen. Fejemet a mellkasába fúrtam az illatát pedig akaratlanul is magamba szívtam. Matt a hajamat simogatta. A pillanatunknak a taxi söfőr vetett véget, méghozzá a dudájával.
Matthew nevetve eltolt magától, majd kinyotta nekem a kocsi ajtaját. Miután beültem a kocsiba, ő beült mellém és elmondta a taxisnak a címemet. A söfőr morgott valamit az orra alatt, végül beindította a motort és útnak indultunk.