𝐌𝐢𝐧𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐣𝐞𝐥... | ✓

X.

Layla Roberts

Egy virágos mező közepén ébredtem. A kék, szinte felhőtlen eget bámultam, miközben azon gondolkodtam, hogy én tényleg leugrottam onnan. Egészen addig nem voltam biztos abban, hogy megteszem amíg nem történt. Meghaltam.

Felkeltem a földről és körbe fordultam. Megláttam egy kitaposott ösvényt a rengeteg virág között. Elindultam a kitaposott úton bár fogalmam sem volt arról, hogy merre vezet. Nem tudtam, hogy merre megyek, nem tudtam, hogy mi lesz velem ezután. Ilyen lenne a halál? Itt fogok barangolni egy örökké valóságon át? Elhúztam a számat, miközben tovább sétáltam. Olyan volt, mintha soha nem akart volna véget érni az út. Olyan volt, mintha a lépteim növelték volna az út távolságát. Éveknek tűnő idő után elérkeztem az út végére. Egy parkban találtam magam. Teljesen egyedül voltam. Leültem a középre helyezett padra, miközben a fejemet forgattam. Láttam a fák élénk zöld lombját, alatta pedig egy kisebb tavat, amelyben kacsák úszkáltak.

Békésnek tűnt a környék, nekem pedig pontosan erre volt szükségem. Békére. Erre volt szükségem nem pedig arra, hogy Matthew az egoista dumáival tömje tele a fejem. Nyugalom vett körül. Nyugalom és csend. Hátra dőltem a padon, és a pusztaságot kezdtem el figyelni. Furán hangozhat, de... Tetszett a hely. Nem olyan volt, mint máshol. Senki sem piszkált, és nem kellett senkivel sem kommunikálnom. Csak én voltam, és a gondolataim.

Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje ülhetek ott. Egy lány szólított meg, aki kiköpött úgy nézett ki, mint én. Legalábbis elsőre.
— Szia — köszönt mosolyogva.
— Öhm... Szia? — köszöntem bizonytalanul.
— Leülhetek? — kérdezte. Nem válaszoltam, csak arrébb csusszantam jelezve, hogy nyugodtan. A lány nem szólalt meg. Csendben ült mellettem, miközben maga elé bámult. A szemem sarkából figyeltem őt. A nyakán egy csík húzódott végig. Inkább elkaptam róla a tekintetem. Ezer kérdésem volt, de egyet sem mertem feltenni neki.
— Miért vagyok itt? — kérdeztem halkan. A lány megvonta a vállát. Nem valami beszédes.
— Szeretnéd tudni? — kérdezett vissza.
— Jó lenne — biccentettem. Választ persze nem kaptam. A lány hirtelen eltűnt mellőlem, és már én sem azon a park szerű helyen voltam...

Ott álltam. Ott álltam a part szélén. Láttam magam kívülről. Láttam, ahogyan Matthew magához szorít. Nem akartam ott lenni. Nem akartam látni, ahogy szenved. Miattam.
— Layla, kérlek — suttogta maga elé. Nagyot nyelve figyeltem a jelenetet. Mozdulatlanul feküdtem a karjai között, ő pedig csak szorosan ölelt. Inkább hátat fordítottam neki. Nem akartam őt figyelni. Ez sem volt a legjobb megoldás. Láttam, ahogyan fehér ruhás emberek rohannak felé. Kihívta a mentőket. Úgy éreztem magam, mint egy szellem, de lehet, hogy az is voltam. Figyeltem, ahogyan a mentősök Matthewhoz szaladnak, és elvisznek tőle. Láttam a könnycseppeket végig folyni Matthew arcán. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belém. Túl sok érzelem kavargott bennem egyszerre. Meg akartam nyugtatni őt. Nem volt jó így látni őt. A mentősök felrakták a testemet egy hordágyra és elvitettek a mentőautóig. Figyeltem, ahogyan szirénázva elhajt. Matthew pedig ott maradt. Karjait összefonta a mellkasa előtt. Igyekezett erősnek látszani, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem az.

Közelebb léptem hozzá. Megsimítottam az arcát. Éreztem, ahogyan megborzong. Előhalászta a telefonját a zsebéből. Mellé álltam így láthattam, hogy kit hív fel.
— Jonas? — suttogta Matthew.
— Mi történt? — kérdezte aggódva legjobb barátja.
— Kéne egy fuvar — felelte egyszerűen, majd elmondta Jonasnak, hogy pontosan hova is jöjjön, illetve azt is hozzátette, hogy majd elmagyarázza a történteket. Miután Matthew letette a telefont elindult felfelé, én pedig követtem őt. A kórházba indult.