𝐌𝐢𝐧𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐣𝐞𝐥... | ✓

XVII.

Layla Roberts

Az ébresztőm előtt keltem, ezzel elég okot adva, hogy aggódjak magam miatt. Izgultam. Szörnyen izgultam. Tudtam, hogy muszáj bennem az iskolába, pontosabban a pokolba. Lélekben még nem készültem fel.  Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg mindenki rólam pletykál... Általában nem érdekel mások véleménye, de ez most más. Én leszek az a lány, aki megpróbálta kioltani a saját életét... Megbélyegeznek. Egészen addig, ameddig le nem érettségizem, vagy addig, ameddig el nem megyek a suliból. A gond az, hogy az utóbbi szóba sem jöhet, hiszen nincsen más suli ahova mehetnék...

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam le a földszintre, ahol nem várt vendégek fogadtak.
— Jó reggelt! — köszöntött anya mosolyogva.
— Öhm... helló? — kérdeztem bizonytalanul. Szinte biztos voltam abban, hogy álmodom, ám miután szorosan lehunytam a szemeimet és kinyitottam, nem ébredtem fel. Nem álmodtam. Anya és apa tényleg itt voltak, és reggelit csináltak.
— Nem akartunk felkelteni, de jó, hogy itt vagy, így reggelizhetünk együtt. Tudod. Mint egy család. — magyarázta anya.
— Ahamm. — bólogattam nagyokat. Nem tudom, hogy az volt-e jobb, amikor egyáltalán nem foglalkoztak velem, vagy az, hogy most itt vannak, és éppen reggelit csinálnak...
— Gyere, ülj le! — intett apa. Szótlanul biccentettem és elindultam az étkező asztal felé, ami legtöbbször csak üresen állt. Mély levegőt véve ültem le az asztalhoz. Anya és apa még a konyhában sürögtek-forogtak. Előhalásztam a pulcsim zsebéből a telefonomat és írtam annak az embernek, aki legelőször eszembe jutott.

@laylaroberts
S.O.S.!!!

@laylaroberts
Itt vannak a szüleim, mit tegyek?

@laylaroberts
???

@laylaroberts
Fisher, válaszolj már!!!

@laylaroberts
Kösz a semmit :)).

Szemforgatva raktam el a telefonomat. Matthew nagyon sokat segített, innen is köszönöm neki. Percenként néztem a telefonomra, de egyetlen egy értesítést sem kaptam. Idegességemben a szám szélét rágtam.
— Készen is vagyunk! — lépett be anya a nappaliba, nyomában apával, aki egy tál palacsintát tartott a kezében. A palacsinta tetején gyertyák égtek. Egy egyes és egy nyolcas. Nos ezt azért találtam furcsának, mert csak két nap múlva lett volna a születésnapom, amit amúgy utálok megünnepelni...
— Ezt miért kapom? — néztem a palacsintára és a rajta lévő gyertyákra. Apa szó nélkül rakta le elém a tányért.
— Két nap múlva tizennyolc éves lesz. — mosolygott anya.
— Két nap múlva, nem pedig most. — értetlenkedtem.
— A születésnapodon nem leszünk itthon... El kell utaznunk, szóval... Boldog születésnapot! — köszöntött fel anya egy puszival, ahogyan apa is.
— Miért nem lepődök meg azon, hogy nem lesztek itthon... — mondtam magamban.
— Mikor mentek? — kérdeztem végül.
— Egy órán belül — nézett apa a karórájára. — Lassan indulnunk kell. — nézett anyára.
— Nem baj, Layla? — kérdezte anya.
— Dehogy. — legyintettem, miközben magamban hozzá tettem, hogy már hozzászoktam.
— Vigyázz magadra! — köszöntek el tőlem. Percekig figyeltem a csukott ajtót. Végül csak megráztam a fejem, majd a palacsintára tévedt a tekintetem és a gyertyákra, amelyek rajta égtek. Lehunytam a szemeimet, és miközben elfújtam a gyertyákat, kívántam. Kiszedtem a gyertyákat a palacsintából, és az ételt betettem a hűtőbe. Vállamra kaptam a táskámat és kezembe vettem a telefonom. Megnéztem, hogy nincs-e értesítésem. Matthew továbbra sem válaszolt.