𝐌𝐢𝐧𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐣𝐞𝐥... | ✓

IX.

Layla Roberts

A nappali kanapéján ébredtem. A világ forgott, a fejem pedig eszméletlenül fájt.
— Jézus — motyogtam az orrom alatt, miközben felültem a kanapén, és körbe néztem. — Mi a franc történt? — suttogtam magam elé. Rajtam kívül senki nem volt a házban, és nem is találtam semmi nyomott arra, hogy esetleg buliztam volna. Úgy voltam vele, hogy inkább nem is akarom tudni... Lehet, hogy jobb is így. Sokkal.

Elindultam felfelé a szobámba. A telefonomat a nappaliban hagytam. A készülék megállás nélkül rezgett. Hol Matthew hívott, hol Sam, de egyikük hívására sem válaszoltam. Tartottam magam ahhoz, hogy a héten már nem megyek suliba. A szobámba érve végig terültem az ágyamon, és a plafont kezdtem el bámulni, mintha csak valami érdekes lenne rajta. Végül a fal felé fordultam. Csak bámultam magam elé. Nem akartam megmozdulni. Valahol mélyen pedig talán élni sem akartam...

A gondolataimból a csengő hangja rántott vissza a valóságba. Szemforgatva sétáltam le a földszintre vezető lépcsőn.
— Elegem van belőled Fisher — kezdtem, miközben kinyitottam az ajtót.
— Először is honnan tudtad, hogy én vagyok? — tátotta el a száját.
— Megérzem az idiótákat — vontam vállat.
— Jól vagy? — kérdezte halkan.
— Nem. — feleltem egyszerűen. — Hányingerem van tőled. — tettem hozzá, majd becsaptam az orra előtt az ajtót.

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, szóval úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak enni. Csak aztán meggondoltam magam, és kivettem egy fagyis dobozt a hűtőből. Kezembe vettem egy kanalat, felültem a konyhapult elé helyezett bárszékre, és közelebb húztam magamhoz a fagyis dobozt. Mondjuk nem biztos, hogy márciusban fagylaltot kéne ennem, de... Mindegy. Legalább tudom, hogy mitől leszek ténylegesen beteg.

Miközben a fagyimat ettem a doboz mellett heverő telefonomat bámultam, amely percenként villant fel. Sóhajtva ráztam meg a fejemet. Kezembe vettem a készüléket, amelyen egy újabb értesítés villogott. @mattfisher üzenetet küldött. Szemforgatva húztam el jobbra az újabb értesítést, végül pedig kikapcsoltam a telefonomat, aminek persze meg lett a következménye, de ezt majd később.

Nagyjából egy óra telhetett el mióta kikapcsoltam a telefonomat, vagyis nagyjából egy órája ettem a dobozos fagyimat... Remek. Ügyes vagy Layla, csak így tovább... Megráztam a fejem, majd az ajtó felé kaptam a fejemet, amely ebben a pillanatban nyitódott ki. Természetesen azonnal összerezzentem.
— Én ezt nem hiszem el! — szólalt meg az unokatestvérem, Shanon.
— Te mit keresel itt? — kérdeztem, miközben leszálltam a bárszékről, és hozzá siettem.
— Téged is jó látni — kuncogott. Shanon az egyetlen rokonom, akit úgy ahogy szeretek is. Csak két évvel idősebb nálam. A barátjával tavaly költöztek ki Londonba, és azóta alig hallottam róla valamit. Shanon kitárta a karjait, én pedig hagytam, hogy átöleljen.
— Milyen Londonban lakni? — kérdeztem miután elengedett. Vissza sétáltunk a konyhába, így megláthatta a pultra kirakott fagyimat.
— Inkább beszéljünk rólad — biccentett a doboz felé.
— Nem, kösz — feleltem azonnal, miközben lezártam a dobozt, és vissza raktam a hűtőbe.
— Csak akkor eszel fagyit, ha szomorú vagy. — látott át rajtam. — Mellesleg, hogy gondolták ezt a szüleid? — nézett körbe.
— Gondolták elleszek — vontam vállat.
— De ugye nem miattuk vagy ilyen?
— Dehogyis! - mondtam azonnal. — Kicsaptak a suliból. — vallottam be.
— Hogy micsoda?! — tátotta el a száját. — Már az elejétől fogva tudtam, hogy rossz ötlet az a suli... — motyogta az orra alatt. — Mond, hogy most jársz valahová!
— Seaford. — húztam el a számat.
— Miért nem mondtad, hogy oda jársz, ahová én jártam? — lökte meg a vállamat.
— El is felejtettem. — vallottam be. Teljesen elfelejtettem, hogy Sharon is ott tanult... Mondjuk, ha rajta múlt volna lehet, hogy már hamarabb is a Seaford tagja lettem volna. Imádta a sulit. Amikor a suli a téma mindig a Seafordról beszél, meg, hogy mennyire jó. Vitatkoznék ezzel.
— Van barátod? — kérdezte. Kikerekedett szemekkel néztem rá. — Van barátod és megcsalt? Ki volt az a szemétláda?
— Nyugi! — szóltam rá. Szeretem Shanont, de néha túlságosan is lelkes. Minden téren. — Nincs barátom. Nem is kell. A szerelem szar. — vontam meg a vállamat.
— Tehát csalódtál. — értette meg egy pillanat alatt.
— Mi? Nem, egyáltalán nem!
— Aha, persze. — bólogatott. — Ki rabolta el a szívedet? — kíváncsiskodott.
— Senki. — válaszoltam. — A Seafordba idióták járnak, főleg Matthew... Ő az az ember, akire, ha ránézel megérted az „idióta" szó jelentését. — magyaráztam.
— Matthew...? — érdeklődött.
— Fisher — forgattam meg szemeimet, mire Shanon kezébe vette a telefonját.
— Van Instája? — nézett rám egy pillanatra.
— Van, de... — kezdtem, csak aztán leesett, hogy mit is akar tenni — Ne kémkedj utána!
— Csak lecsekkolom — legyintett.
— Van barátnője — lomboztam le.
— Pedig jól néz ki. — vont vállat. — Látod az izmait? — mutatott felém egy képet.
— Fúj, vidd innen! — húztam el a számat. — Mellesleg barátod van. — emlékeztettem.
— Oh, tényleg — jutott eszébe, miközben elrakta a telefonját.
— Micsoda? — érdeklődtem. Az előttem ülő lány, csak vigyorogva megvonta a vállát, majd elém rakta a bal kezét.
 —Jézusom — esett le az állam, amint megláttam az ujján a gyűrűt.
— Ugye? Úristen, annyira boldog vagyok! — mosolygott.
— Nem hittem, hogy lesz bátorsága hozzá. — mondtam ki végül, Shanon pedig elnevette magát.
— Visszatérve erre a Matthew Fisherre... — kezdte.
— Nem akarok róla beszélni. — motyogtam.
— Barátnője van. — biccentett.
— Nem is akárki. Azzal a lánnyal van együtt, akivel két éve szakítottak. — magyaráztam. — Undorító, nem? — néztem rá egy pillanatra.
— Féltékennyé akar tenni, ez az egyszerű válasz. — felelte Sharon.
— Ja, persze. — biccentettem.
— Layla szerelmeees — kuncogott.
— Fenéket! — vágtam rá azonnal. — Mellesleg túl londoni az akcentusod. — röhögtem el magam.
— Tudom, tudom. — forgatta meg a szemeit. — Tudom, hogy mindig azt mondtam, hogy nem veszem át ezt a stílust, de lassan egy éve élünk ott.
— Igen, tudom. — mosolyodtam el halványan.
— De beszélgessünk csak erről a fiúról! — váltott témát azonnal. — Mesélj el róla mindent!
— Shanon! — nevettem el magam.