Élet vagy Halál // Befejezett

prológus

A fiú úgy érezte, testén kívül van. Hallotta, amit körülötte, sőt róla beszéltek, mégsem volt képes felfogni a szavak jelentését.

Egy kényelmes bőr kanapén ült, kezeit tördelte, orrába pedig olyan illat szökött, amit lehetetlen lett volna bármihez is hasonlítani.
Vele szemben egy szemüveges nő ült, aki a szüleivel beszélgetett.
Lepillantott a kezére, amelyen egy hatalmas, fehér kötés díszelgett, de legszívesebben letépte volna magáról és újra kést ragadott volna.

Öngyilkos akart lenni, bár ő sem tudta volna megmondani, hogy pontosan miért. Talán ez csak egy olyan dolog volt, amit senki nem ért, csak valami felsőbb erő, mondjuk a Sors. Talán a Sors akarta azt, hogy szenvedjen. Hogy beleélje magát a gondolatba, hogy megszabadulhat mindentől, aztán mégis visszakapott mindent.

Tisztában volt vele, hogy azon a délutánon perceken múlt az élete és ha a nagyapja nem talál rá, talán már el is temették volna.
Nem tudta eldönteni, melyik lenne számára jobb. Az élet vagy a halál.

Úgy tűnt, a beszélgetés befejeződött, mert körülötte mindenki felállt és kezet fogott a másikkal, majd a szülei már az ajtóból néztek vissza rá.
Minden lépése csigalassúnak tűnt és egyszerűen nem érzékelt semmit normálisan. Nem fogta fel anyja szavait és nem látott mást a kórház folyosóján ülő, magába roskadó családnál.

Vajon a gyerekük öngyilkos lett?
Az én szüleim is így ülnének, ha meghaltam volna?

A férfi és nő között ülő kislány a lábát lóbálta, arcáról mégis olyan szomorúság, aggodalom, vagy kétségbeesés - a fiú nem tudta eldönteni, melyik - tükröződött, ami egylátalán nem illett egy ekkora gyerekhez, de még egy felnőtthöz sem.
Még egyszer, utoljára visszanézett rájuk, a tekintete találkozott a kislányéval. Gyönyörű kék szemeit napokig nem bírta kiverni a fejéből.
A kislány elmosolyodott és félénken intett neki, mire ő is küldött neki egy mosolyt és integetett.
Ezután eltűntek onnan, a lift ajtaja bezárult előtte és sóhajtva próbálta visszaterelni a figyelmét szülei beszélgetésére.