Élet vagy Halál // Befejezett

hatodik

A fiú kedvetlenül ült le reggelizni és csak turkált a finom ételben, mikor anyja közölte vele, egy papírt a kórházban hagyott, menjen vissza érte.
Ennél jobb hírt nem is kaphatott volna!
Már három napja nem látta a lányt, ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy így kihagyhatja az iskolát, amihez ennyi idő után semmi kedve nem volt.

Még az anyját is megpuszilta, sőt el is mosogatott, majd magára kapva a bőrdzsekijét és egyik sportcipőjét gyorsan távozott. A villamos tele volt, de nem foglalkozott ő senkivel, csak érjen már oda és láthassa a lányt!
Ahogy kapaszkodott, teljesen gondolataiba merült. Olyan érzése támadt, mintha figyelnék, ezért oldalra pillantott, ahol egy kisfiú az ő kezét látta, a vágásait.
Lesütötte a szemét és lehúzta bal karján a dzsekit, majd a másik kezével kapaszkodott meg. Szégyellte a vágásait és legszívesebben eltüntette volna őket.

A kórházba érve egyből a pszichológushoz irányították. Kicsit várnia kellett a folyosón. Rettentő türelmetlen volt. Mikor végre kijött a bent lévő lány, azonnal felpattant és bement az ismerős helyre. A nő ugyan kedvesen mosolygott rá, tekintetében volt valami fura, amivel nem foglalkozott, menni akart már onnan.
Megígérte, hogy járni fog pszichológushoz továbbra is, bár tudta, hogy ez ha így is lesz, akkor sem megy majd olyan simán, mint itt. A nő megölelte, majd elköszönt tőle és már végleg szabad volt.
A tény, hogy nincs több kezelés, megint elszomorította. Kedvelte a nőt, akinek néha még jó poénjai is voltak és akivel igazán lehetett beszélni. Úgy gondolt rá, mint egy nővérre, aki meghallgatja őt és tanácsot is ad.

A kórház nyomasztó érzés volt, feljöttek benne a régi emlékek, amik pénteken is. Elkanyarodott az egyik folyosón és Júlia szobája felé vette az irányt. Elhaladt egy váróterem mellett, ahol volt egy automata. Úgy döntött, meglepi a lányt a kedvenc csokijával, így vett egyet, majd folytatta útját.

A folyosón, amelyen nem olyan rég ő is lakott, csend volt, tudta, most mindenki kezelésen van, vagy éppen pihen. A közös szobájukból Júlia szülei és testvére léptek ki. A kislány apja karján csüngött és hangosan bőgött.

– Nem akarom itt hagyni! Engedjetek vissza! Én nem akarom, hogy Júlia meghaljon és elmenjen!

Keservesen sírt. Barna a szülők szemében is látta a fájdalmat, látta rajtuk, hogy nem tudnak mit tenni. Sem Júlia gyógyulása érdekében, sem pedig kisebbik lányuk hisztije ellen.

Meghalt?

Ez a gondolat jutott az eszébe és amint Júlia családja a liftbe szállt, ő rohanni kezdett a lány felé.

Szerencsére mikor a szobába ért, a lány nem volt halott. Nagyon is élt és egyedül sírt. A fiú azonnal magához ölelte és el sem engedte, amíg Júlia abba nem hagyta a sírást.

Leült mellé az ágyra, saját magát is betakarta, egyik kezét a lány feje alá helyezte és átadta a csokit. Júlia befalta az egészet, majd fejét a fiú mellkasára döntötte.

Néhány percig csend volt, egyikük sem szólalt meg.

– Meg fogok halni.
– Igen, egyszer mindenképp. De még nem most.
– Kérlek, ne nehezítsd! Tudod, mennyire fájt látni a családomon, hogy úgy néztek rám, mintha utoljára látnának? Tudod, mennyire fájt, hogy magukat hibáztatták azért, mert nem tudnak megmenteni?
– Júlia...
– Nem, Barna. Itt már semmi nem segíthet. A kezelés nagyon drága és akkor sincs rá teljes garancia, hogy felépülök. Én már elfogadtam és neked is ezt kell tenned!

Nem akarta elfogadni, de inkább nem mondott erre semmit. Fejét a lány kopasz fejére hajtotta és ő is csendben nézett ki a fejéből.

A lány egy idő után elaludt, ő mégsem mozdult. Egésznap mellette volt és csak akkor távozott, mikor egy nővér megkérte rá. Megpuszilta a lány homlokát, majd mégegyszer megszorította a kezét.

– Ne aggódj, szerzek segítséget és akkor minden rendbe jön!

Júlia ugyan elmosolyodott, de fejét lemondóan csóválta, majd behunyta szemét és álomba merült.

A fiú még sokáig nem tudott haza menni. Gondolkozott, sírt és sétált. Átment a Lánchídon, megállt a közepén és nézte a Dunát. Gondolt rá, hogy beleugrik és akkor meghal, de csak azért nem tette, mert segíteni akart a lánynak.

Otthon könyörgött az anyjának, hogy fizessék ki a kezelést, de az hallani sem akart erről.

– Nem az én dolgom, hogy másokat meggyógyítsak. Erre vannak az orvosok.
– Anya, kérlek, könyörgök, segíts! A családja ezt nem tudja kifizetni! – könnyes szemekkel kérte, anyja szíve mégsem esett meg rajta.
– Nem. Vita lezárva.
– Hogy lehetsz ilyen szívtelen? Te nem örültél, mikor engem megmentettek a haláltól? Vagy jobb lett volna inkább, ha tényleg meghalok?

Anyja visszanézett rá, majd otthagyta fiát a nappaliban. Barna majd' megőrült a fájdalomtól, amit szívében érzett. Megragadta a kést és már majdnem a kezébe vájta, de akkor megjelent előtte Júlia arca, a nevetése.

"Az élettől kaptál egy új esélyt."

Kezéből kiesett a kés. Nem tudta újra megtenni. Legalábbis addig biztosan nem, míg végleg el nem búcsúzik a lánytól.

Ha ő meghal, akkor én is. Nekem nem kell olyan élet, amelyben ő nincs ott.

Elhatározta, hogy másnap is meglátogatja és innentől kezdve mindig, amíg... Itt újra könnyezni kezdett. Nem akarta elfogadni, de valahol mélyen tudta, hogy ez úgyis be fog következni. Júlia eddig mindig elviccelte vagy elterelte a halál témáját, de most az a fájdalom, amit a szemében látott, árulkodott arról, hogy ez már nem játék. Ezt már nem lehet elviccelni. Ez már halálosan komoly, sajnos tényleg, szó szerint az.