Élet vagy Halál // Befejezett

hetedik

A villamoson most le tudott ülni, a többi embert a fülhallgatója segítségével zárta ki.

A kórházban gyorsan sétált végig, most egyenesen Júliához ment. A lány mélyen aludt, így csak csendben leült a korábbi ágyára és a körmét piszkálta. Meg akarta várni, míg felébred.

A szobában nyomasztó érzés fogta el. Legszívesebben sírt volna, olyan borzasztó volt. Máskor ilyenkor nyomta volna a telefonját, hogy elmeneküljön az érzés elől, most mégsem tette. Kényszerítette magát arra, hogy ne vegye elő a telefont és ne nyomkodjon semmi értelmetlen játékot.

Ehelyett Júliát nézte. Arcát, keze vékonyságát, szája vonalát, kopasz fejét. Elképzelte, milyen lehetett a haja, milyen lehetett a lány, mikor egészséges volt.

Teljesen elveszett a gondolataiban. Egyszer csak a lány erőtlen hangja töltötte be a levegőt, ez pedig azonnal félbeszakította Barna kusza gondolatait.

- Barna - a fiú azonnal felpattant és mellé lépett.

Júlia oldalt feküdt, egyik karját maga alá helyezte, másikat pedig az ágy szélén pihentette. Barna leguggolt mellé és szabad kezét megfogta.

- Minden rendben.
- Nem akarok meghalni. Élni akarok! Egészségesen akarok élni, boldogan!

A fiú megszorított kissé Júlia kezét, de a könnyeit így sem tudta visszafogni. A halál túl közel volt és ezt már nemcsak Júlia érezte, hanem ő is.

- Itt vagyok, semmi baj. Csak egy rossz álom - simogatással próbálta a lányt és magát is nyugtatni.
- Nem. Nem álom. Ez a valóság, amiből ideje végre felkelni mindkettőnknek. Nem vagyok elég erős, ezt már az elején is megmondták, én mégis reméltem, hogy rám is vár egy boldog jövő - Júlia mélyet sóhajtott. Nehezen vett levegőt és neki is potyogni kezdek a könnyei. - Kérlek, kérlek, ígérd meg, hogy mindig vigyázol rá.
- Júlia...
- Ne, ne most - Júlia erőtlenül megérintette a fiú arcát. - Ne sírj! Nekem ennél már csak jobb lesz - gyenge keze a fiú arca felé nyúlt és végigsimított rajta.

Nekem meg csak rosszabb.

- Szeretlek, amióta beléptél azon az ajtón, szeretlek. Sajnálom, hogy nem előbb, vagy más körülmények között találkoztunk. Kérlek, keress magadnak valakit, aki boldoggá tesz.

A fiú szorosan összekulcsolta ujjaikat, másik kezével pedig a lepedőt marta. Elviselhetetlen volt a fájdalom. Talán az volt az egészben a legrosszabb, hogy mindketten tudták, hogy Júlia meg fog halni és közben egyikük sem tudott mit csinálni azon kívül, hogy várta a pillanatot.

- Menj, menj ki! Nem akarom, hogy végignézd!
- Nem hagylak magadra. Én is szeretlek.

Néhány percig néma csend volt. Mélyen egymás szemébe néztek, bár a temérdek könnytől csak homályosan látták a másikat. Nem engedték el egymás kezét, a válluk rázkódott csak.

- A túlvilágon találkozunk egyszer - mondta ki Júlia, majd erőtlenül nyögött egyet, az élet pedig elhagyta a testét.

Barna hangosan ordított és percekig zokogott mellette, egészen addig, amíg nem lépett be egy nővér a szobába.
A nő az ágyhoz sietett és próbálta elrángatni a síró fiút, aki még mindig a lány kezét szorította. A lepedőt már eláztatták a könnyei, mégsem volt képes elmenni onnan.
Nem akarta elhagyni Júliát. Attól félt, ha elengedi a kezét, minden olyan valódi lesz és habár tudta, hogy Júlia már nem él, tartott attól, hogy ha megteszi elveszíti végleg.

Végül három nővér valahogy elrángatta onnan, majd az egyik szorosan ölelte magához, egészen addig, amíg Barna minden fájdalmát ki nem adta magából. A nővért nem zavarta, hogy az egész köpenye könnyes lett és az sem, hogy a folyosón várakozó emberek hogy néznek rájuk.

Kivezették a szobából, egy üres helyiségbe. Leültették, adtak neki vizet, nyugtatgatták.

Mikor úgy érezte, képes lesz haza menni, felállt és távozott. Elhaladt a szoba előtt, ahol már Júlia nem volt ott többé és ahol éppen a családja szenvedett a fájdalomtól.
Nem akarta őket zavarni, így próbált észrevétlenül lelépni, de Júlia apja meglátta és behívta magukhoz.

A kislány az ágyat szorongatva bőgött, az anyja a másik ágyon ülve, kezébe temetett arccal sírt, a férfi pedig a bent lévő széken ülve gyászolta lányát.

A férfi magához ölelte a fiút, így sírtak mindketten. Végül megveregették egymás vállát, majd Barna a nőhöz lépett, aki törékeny, vékony teste ellenére rettentő erősen szorította magához. Barnát nem zavarta, hogy könnyes lesz a dzsekije, hiszen tudta, hogy a nő ruhája is ugyanilyen.
Ezután a lányhoz lépett, aki megfordulva azonnal a nyakába ugrott és ott bömbölt a dzsekijébe. Nem zavarta a fiút, hogy a guggolástól már fáj a lába, hogy úgy érzi, mindjárt megsüketül a kislány hangos szipogásától.

Egész délután a lányt siratták, aki már meghalt. Mielőtt haza mentek volna mind, Júlia apja egy borítékot nyújtott át a fiúnak.

- Tegnap az volt az utolsó kívánsága, hogy miután meghalt, ezt adjam át neked.

Elvette a fehér papírt, majd olvasni kezdte a lány gyönyörű kézírásával írt sorokat. Mire a végére ért, néhány helyen már homályos lett az írás a sok könnytől, ami majdnem teljesen eláztatta az egészet.