Élet vagy Halál // Befejezett

második

A napok múlásával a fiú rájött, hogy muszáj lesz beszélnie Júliával, különben hamar megbolondul.
Egyik este sort is kerített rá, hogy tisztázzon mindent és este tízig mindenről beszélgettek.

Örült, hogy végre nem csendben és magányosan telnek az órák és van miről és kivel dumálni.
Júlia nem olyan volt, mint azok a lányok, akik eddig körülvették.
Azok a lányok mind beképzeltek voltak, akiknek az volt a legnagyobb problémájuk a világon, hogy apuci nem a legújabb iPhone – t vette meg március tizenötödike alkalmából, hanem az eggyel korábbit.
Júlia őszinte és pozitív gondolkodású volt, még a betegsége ellenére is. Szeretett volna többet megtudni erről, azonban nem mert rákérdezni, mert félt, hogy rosszul érinti majd a lányt és akkor megint nem beszélnek napokig, vagy akár hetekig.

Így inkább maradt a felszínes témák mellett és a családjáról, barátaitól, hobbijariól érdeklődött és kínosan ügyelt arra, hogy az ő történeteibe se kerüljön bele, még véletlenül se a betegség vagy a halál szó.

Mikor később lefeküdtek aludni, végre nem forgolódott órákig. Egyszerűen lehunyta a szemét, elöntötte a nyugalom és a csend és nagyon hamar álomba is merült.

Másnap reggel, mikor felébredt, Júlia már nem volt a szobában, így ő is gyorsan felöltözött.
Nem sokkal később érte is jöttek és megint a pszichológushoz vitték.
A nő most az ajtó előtt, kabátban várt rá és mosolyogva üdvözölte.

– Remélem, van nálad kabát, mert a mai alkalommal elviszlek egy kicsit a friss levegőre. Mit szólsz hozzá?
– Hozok egy kabátot.

Igazából semmi kedve nem volt beszélgetni ezzel a nővel, sőt senkivel, csakis Júliával. Csak vele akarta megosztani a legféltettebb titkait és minden mást is. A pszichológus fele annyira sem volt érdekes jelenség, mint a lány.

Olyan lassan tette meg a szobáig, majd a vissza vezető utat, amennyire csak tudta. Mondjuk túl sok értelme nem volt, hiszen nem az iskolában volt és nem éppen a német órát akarta megint elsunnyogni, így aztán végülis csak a saját életéből vett el néhány értékesnek nem mondható percet.

Magához vette a fekete kabátot, majd visszament és követte a nőt ki, a kórház udvarára. Még javában tél volt, havat azonban sehol nem látott.
Viszont amennyire nem volt hó, éppen annyira fázott a kint töltött idő alatt.

A beszélgetés meglepően jól ment és sikerült is kicsit nyitnia. A kertben sétálgattak és átlagos témák kerültek szóba. Iskola, barátok, tanárok, család, szabadidő, sportok.
Valamennyire még élvezte is volna az egészet, ha nem pillantgatott volna percenként az órára és a fejében nem Júlia nevetése visszhangzott volna.

Csak délután térhetett vissza a kórterembe, hiszen az orvos cserélni kívánta a kezén lévő kötést, amiről egyébként már majdnem meg is feledkezett. Nem érzékelte, hogy a karján van néhány karcolás és egy szoros kötés.

Kimerülten tért vissza a szobába, ahol azonban ahogy benyitott, Júlia ágya mellett három másik embert látott meg. Köztük volt a múltkor látott kislány is.
Sajnos nem tudott észrevétlenül távozni, mert Júlia után a szülei és – ezek szerint – a testvére is ránéztek.

– Elnézést, nem akartam zavarni, már megyek is.
– Ne menj, maradj nyugodtan. Anya, Apa, Lili, ő itt Barna. Barna, ők itt Anya, Apa és Lili.
– Üdv – intett bénán a fiú, majd leült az ágyára és telefonozni kezdett.

Nem akart hallgatózni, de alig két méterre voltak tőle, így minden szót tisztán hallott. Igyekezett nem kimutatni az érzéseit, amikor éppen felette ítélkeztek, de elképzelni sem tudta, vajon ez mennyire sikerült.

Amikor Júlia családja távozott, mintha kicsit mindketten fellélegeztek volna. Júlia fáradtan terült el az ágyon és percekig csak bámult ki a fejéből, ő pedig várta, hogy a lány megszólaljon.

– Sajnálom, amit mondtak. Nem gondolják ám komolyan, csak tudod, féltenek – ült fel Júlia az ágyban és egyenesen ránézett.
– Az emberek előítéletesek, nincs ezzel baj – legyintett a srác, mintha semmiség lenne. Pedig egylátalán nem volt az.
– Figyelj, a szüleim néha tudnak nagyon bántóak lenni, hidd el nekem, tapasztaltam. De ezenkívül nagyon jó emberek és én szégyellem magam miattuk.
– Nem kell. Az én szüleim ennél sokkal gázabbak. Ha valaki nem tetszik nekik, azt egyből lefikázzák. Tizenhét évet úgy éltem le, hogy csak olyat volt szabad tennem, ami apám nevére nem hozott rosszat.
– Neked sem lehetett könnyű.

Nem tudta, mi történt vele, de megnyílt. Elkezdett beszélni mindenről, ami csak eszébe jutott. Most már nem csak óvatosan beszélt, hanem a valódi érzelmeit mesélte el.

– Érted, miről beszélek?
– Persze. Ezek után nem is csodálom, hogy nem akartál tovább élni. Megértem.

Ez sértette őt. Persze, ő akart öngyilkos lenni, de tényleg nem tudta volna megfogalmazni, miért tette ezt.

– Ha azt hiszed, hogy egy önsajnáltató senki vagyok, tévedsz. Nem azért akartam meghalni, mert elegem volt. Igazából én sem tudom, mi vett rá arra, hogy ezt tegyem magammal.

Mintha kétkedést látott volna Júlia szemében, de már nem szólt többet. Így is túl sokat árult el magáról, Júlia pedig egyből támadott.
Elterelte a témát, de a beszélgetésük újra felszínes lett és egy idő után félbe is szakadt.