Élet vagy Halál // Befejezett

ötödik

Egyik csütörtökön szinte egésznap nem találkoztak Júliával. A lány kezelésen volt, ő pedig a pszichológusnál töltötte idejét.

Hiába közölte vele az orvos, hogy másnap, azaz pénteken elhagyhatja a kórházat és folytathatja eddigi életét egy másik pszichológussal, nem volt boldog.
A fájdalom volt az egyetlen érzés.

Barna feldúltan tért vissza a szobába. Nem akarta elhagyni ezt a helyet. Habár a koszt borzalmas volt és az orvos is paraszt volt vele, Júlia miatt nem akarta újra a régi életét élni.
Nem tudta volna elfogadni, hogy nem látja minden nap, hogy nem tudja, mi van vele, hogy magára hagyja, miközben őt újra az a sok beképzelt lány veszi körbe, akiknek semmi normális értékrendje nincsen.

Hajába túrt, majd idegesen rúgott bele a szekrénybe és az ágyra ülve tenyerébe temetett arccal kitört belőle a zokogás. Változtatni akart, de úgy érezte, ezzel elveszik tőle a lehetőséget.

Az ágy besüppedt mellette, majd egy vékony kar ölelte át. Ujjai közt kilesett, de már a törékeny kéz érintéséből tudta, ki az.
Júlia kissé szomorúan ült mellette és bátorítóan ölelte.

– Bocs, nem láttam, hogy itt vagy – gyorsan megtörölte az arcát és Júlia szemébe nézett, amiben most megmagyarázhatatlan fájdalmat és kétségbeesést látott. – Hé, minden rendben? – óvatosan végigsimított a lány puha arcán, mire az a földet kezdte bámulni.
– Persze. Minden rendben.

Hangjában fájdalom csengett, a fiú érezte, hogy nem rég sírhatott.
A szobában csend volt, míg ők egymás mellett ültek és mindketten csak bámulták a földet és gondolataikba merültek.

Elmondjam neki, vagy csak tűnjek el?

Végül nem mondott semmit és másnap reggel, mikor a lány már elment, szomorúan szedte össze holmiját és hagyott neki egy levelet.

"Sajnálom. Tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek és amint tudok, visszajövök hozzád! Kérlek, légy erős! A családodnak, a húgodnak, de még nekem is szükségem van rád. Szeretünk és én tudom, hogy erős vagy!"

A kis cetlit a lány ágya mellé helyezte, arra a kis szekrényre, amelyen Júlia a személyes holmiját tartotta. A szüleitől kapott csokikat, a húga rajzait, a saját firkálmányait és néhány közös képet, amit itt csináltak.

Mégegyszer, utoljára megnézte magának a helyet, talán arra várt, hogy személyes búcsút vehessen a lánytól.

Szülei nem jöttek be a kórházba. Az épület előtt, a kocsiban vártak rá.
A folyosón sétálva a fiú erősebben szorította a csomagját, ezzel próbálta visszatartani feltörekvő könnyeit.
Mindenhol Júliát látta, a húga arcán lévő szomorúságot és Júlia kedves mosolyát.
Eszébe jutott első találkozásuk is, amikor meg sem tudott normálisan szólalni, a vihar, amikor együtt sírtak és az is, amikor Júlia olyan szomorúan nézett rá.

A kocsiban a szülei hozzá sem szóltak, csupán gyorsan elhajtottak a kórház épülete elől, majd hazamentek drága otthonukba.

A fiú undorodott az egész háztól, attól az egész nevetséges színjátéktól, melyben egészen az öngyilkosságig élt.
A hülye műtárgyak, a kanapé, ami olyan drága volt, hogy más abból a pénzből inkább autót venne, de csak egy ócskát. A medence, ahol eddig csajozott, a szobája, ami már magában annyit ért, mint másnak a lakása. Ezeket mind utálta.

Miután ledobta a táskát, kiment az erkélyre, ahol a gondolataiba merülve nézte a várost és azt kívánta, bár más lehetne az élete. Bár normálisak lennének a szülei, bár ne egy kastélyban élne, ahol nem létezik a szeretet fogalma, csupán a pénzé és a hírnévé. Ahol nincs olyan, hogy az otthon melege, hiszen ez az egész egy hideg és undok hely.

Mikor már kezdett fázni a rövidujjúban, bement a szobába, majd a saját fürdőszobájába. Másfél órán keresztül folyatta magára a forró vizet, mégis, mikor kijött a zuhanyból, úgy érezte, a lelke fagyos.

Egész éjjel nem aludt és míg folyton a Júliával eltöltött közös perceket idézte fel magában, nem is gondolta, hogy a lány mennyire szenved.

Júlia rátalált már a levélre, de már előtte is látta, hogy a fiú cuccai nincsenek a szobában. A lány már bánta, hogy előző nap nem beszélt Barnával őszintén és nem mondta el, hogy hamarosan meghal.
Az ágyon fekve bőgött, egész teste remegett, míg a közös képeket nézte. Nem érdekelte, hogy könnyei már egészen a nyakáig folytak, nem érdekelte, hogy a szomszéd szobában az ő zokogása miatt nem tudtak aludni.
Fájt a szíve és úgy érezte, az egyetlen boldogságot is elvették tőle.

Éjjel egyikük sem aludt, mindketten a másikra gondoltak, miközben szívük újra és újra megszakadt, a sírás újra és újra eluralkodott rajtuk.
A fiúhoz nem ment be senki, hogy megnyugtassa. Júliát ugyan próbálta az egyik nővér csitítani, hiába való volt, hiszen Júlia az összes eddig elnyomott fájdalmat kiadta most magából.