Mert veled szebb az élet (Taehyung ff)

5. Rész

-Taehyung Pov-

Imádtam a családomat...

És ők is engem. Volt egy csodálatos nővérem, akit imádtam, de sajnos hamar elvette őt tőlem az ég.

Ahogy anyáékat is...

Apám Kim Donghan, egy jól működő vállalat feje volt, míg anyám Ahn Yeona az ő titkárnője volt. Nagyon szerették egymást és természetesen minket is a gyerekeiket.
Tökéletes volt a családom. Meg volt mindenem. Volt egy csodálatos édesanyám és egy édesapám, na és persze egy arrogáns, bunkó, de végtelenül szerethető és törődő nővérem, akit mindennél jobban szerettem. Kim Heejinnek hívták.

7 éves voltam...

Mikor gyökerestül megváltozott az életem.
Egy napsütéses délutánon történ, mikor is épp hazafelé tartottam a suliból. Mivel a külvárosban laktunk-amit a folyó választott el-minden nap át kellett mennem a két városrészt összekötő hídon.
Már majdnem a híd közepénél voltam mikor egy ismerős alakot véltem felfedezni.

A nővérem volt az...

Boldog mosollyal indultam el felé. Azt hittem engem várt, hogy majd együtt mehessünk haza.
De tévedtem. Az eddig a korlátnak támaszkodó lány, átmászott a korláton kívülre, majd felnyomta arra magát.

Megtorpantam.

Az eddigi boldog mosolyom, átváltott egy furcsa fájdalommal és aggodalommal teli grimasszá.
Mikor felegyenesedett a korláton nagyon megijedtem. Nem tudtam elképzelni, hogy vajon miért teszi ezt. Először azt hittem, hogy csak tréfát űz belőlem, de hamar elillant ez a képzelgésem mikor lassan felállt a korláton majd kitárta oldalra a karjait és háttal a víz felé fordult.

-Heejin! – kiáltottam el magam kétségbeesésemben. Heejin lassan felém fordította a fejét majd egy keserű mosolyt küldött felém, amit könnyei követtek.

Elkezdtem felé futni, de már késő volt...

Centiken múlott, hogy elkapjam a kezét, de nem tudtam.
Sokkosan csuklottam a földre és kezdtem el keservesen sírni.

-Heejin!!! – kiáltottam zokogva. Az éppen arra sétáló és vezető emberek körém gyűltek és kérdezgettek, hogy mi történt. Nem tudtam nekik válaszolni. Csak sírtam, mint egy óvodás és közben görcsösen kapaszkodtam a korlát egyik rácsába.
A sűrű légvételeim és a sokk hatása miatt elájultam.
Két nap múlva egy kórházban ébredtem fel. Egyedül voltam egy VIP szobában. Nem emlékeztem, hogy mi történt és hogy én miért kerültem ide.

Nagyon féltem...

Aztán egy orvos jött be hozzám oldalán az apukámmal.
Tetőtől talpig feketében volt, arca nyúzottnak és sápadtnak tűnt, szemei vörösek és duzzadtak voltak. Amint végig néztem apámon, hullámként söpört végig rajtam az emlékek áradata.
Hirtelen bevillant egy kép, amin a nővérem felém fordulva egy keserű mosolyt csal arcára, majd a mosolyát egy könnycsepp törli el és helyére egy fájdalmas torzulat ül ki.

-Fiam... – fogta meg apa egyik vállam – meséld el kérlek, hogy mi történt a nővéreddel. – kérte nem túl kedves hangon, amit eddig csak akkor hallottam tőle, mikor munka ügyben valaki felidegesítette. Nem értettem vajon miért lehet rám mérges.
A kórházból hazafelé az út néma csendben telt.
Haza érve anya megtört alakja fogadott. Nem tudtam mi ez a gyászos hangulat. Csak remélni tudtam, hogy miután én elájultam valaki kihívta a mentőket és kimentették a nővéremet a vízből és nincs semmi baja.

Szép remény volt...

Amit közölték velem szüleim, hogy a nővérem meghalt teljesen összetörtem. Csak bámultam kifelé a fejemből egy szót sem szólva. Nem tudtam volna mit mondani. Eltel egy hét, majd kettő, végül már egy hónap, is amióta a nővérem már nincs velünk.  A családom ez alatta az egy hónap alatt teljesen megváltozott és szét hullott. Anyám külön költözött az apámmal közös szobájukból és bezárkózott a vendégszobába. Nem szólt senkihez és csak akkor jött ki, ha enni akart. Apám is megváltozott. Már nem beszélt velem, sem anyával. Folyamatosan csak dolgozott és ha épp nem a munkahelyén volt akkor meg az utca végi kocsmában itta le magát.
És voltam Én. Én, aki teljesen össze voltam törve. Depressziós lettem és nem segített a helyzetemen, hogy az apám szerint én vagyok a hibás azért, amiért a nővérem meghalt és amiért szét hullott a családunk. De igaza volt. Ha nem csak nézem ahogy a nővérem felmászik, majd leugrik a korlátról, hanem időben elindulok, akkor még el tudtam volna kapni a kezét és megmenthettem volna.

De nem így történt...

Apám úgy döntött, hogy jobb lesz mindannyiunknak, ha én nem maradok tovább Szöulban, ezért el küldött Daegu-ba a nagyihoz. Nem voltam szomorú, hogy ott kell hagynom a nagy várost. Szerettem a nagyinál lenni, és igaza volt apának. Talán egy kis távollét és idő majd helyre hozza a dolgokat. De nem így történt...

Minden csak rosszabb lett...