Mert veled szebb az élet (Taehyung ff)

2. Rész

Ismét ott álltam a híd szélén, de most nem szomorúságot és keserűséget, hanem boldogságot és nyugalmat éreztem. Nem akartam leugrani, csupán gyönyörködtem a lemenő Nap sugaraiban, amik játékosan meg-meg csillannak a folyó vizén. Lehunytam a szemem és élveztem a szél simogatását az arcomon, mely hol gyengéden, hol erősebben belekap hosszú fekete hajamba.
Egy kéz érintette meg a vállamat. Elmosolyodtam és kinyitottam a szemem.

Tudtam ki volt az...

Mosollyal az arcomon fordultam felé. Kezét elvette vállamról majd gyengéden megfogta alkarom és lesegített a híd korlátjáról.
Ismét itt álltunk a hídon egymás kezét fogva. Boldogan mosolyogtam rá, amit nem volt rest viszonozni, így megmutatva nekem gyönyörű mosolyát.
Összekulcsolta ujjainkat, majd elindultunk a belváros felé vezető irányba. Nem szóltunk egymáshoz, de én mégis boldogvoltam.
Boldogvoltam, hogy ismét láthattam. Hogy láthattam azt az édes mosolyát, és hogy érinthettem puha bőrét. Olyan tökéletes volt így minden. Olyan nyugodt.

Nem akartam felébredni...

Lenéztem összekulcsolt kezeinkre, amitől még szélesebb lett a mosolyom, majd felnéztem a fiú arcára.
Amint észrevette, hogy őt nézem mosollyal az arcán fordult felém. Arca korához képest éretteb volt, homlokát sötét fürtjei takarták, melyek alól kilátszottak vastag szemöldökei. Sötét barna szemei tökéletesen íveltek voltak. Az orrán egy édes anyajegy foglalt helyet, amit borzasztó aranyosnak tartottam. Ajkai kissé rózsaszínesek és teltek voltak. Egyszóval, tökéletes volt. Alakja magasvolt és sovány. Alig lehetett több tíz évesnél, de kezeiben mégis aprónak tűnt kezem.
Ahogy sötétbarna szemeibe néztem a gerincem mentén jól eső borzongás futott végig és a testemet elárasztotta a biztonság érzete.
Mellette biztonságban éreztem magam és úgy éreztem, hogy amíg velem van nem történhet semmi rossz.

Viszont egyszer minden jónak vége szakad...

Ismét visszakerültem a sötétségbe, de most már nem éreztem olyan jól magam benne. Vissza akartam menni a fiúhoz és örökké fogni a kezét. Viszont rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg még nem haltam meg.

Akkor viszont mi történt velem?

Kómában lennék?

Igen, biztosan abba vagyok, hiszen érzem ahogy a szívem dobog.

Mióta lehetek vajon kómában?

A kérdésemre választ ugyan nem kaptam, de hallottam ahogy nyitódik valahol egy ajtó, majd valaki bejön és leül az ágyam mellé.
Meg akartam mozdulni, de nem ment. Borzasztóan zsibbadt mindenem, ezért csak a szemem nyitottam ki.
Először csak fehérséget láttam, majd lassan megjelent előttem egy fehér mennyezet, amin ott világított a lámpa. Éreztem, hogy valaki megfogja a bal kezemet ezért oda fordítottam a fejem.
Anya ült az ágyam melletti széken és összekulcsolt kezeinken pihentette a fejét. Mivel megszólalni nem tudtam mert benne volt a számban az a lélegeztető izé, és megmozdulni sem bírtam még, ezért amennyire csak tudtam megszorítottam anya kezét.
Anya erre azonnal rám kapta a tekintetét és könnyes szemekkel pattant fel, hogy megölelhessen.

-Istenem! Kincsem! Azt hittem már soha nem ébredsz fel! - mondta – Mindjárt jövök szólok az orvosnak! Ne mozgasd a fejed! – szólt, majd kiviharzott a szobából.
Anya kérését megsem hallva, fordítottam el a fejem az ablak irányába.
Talán dél után egy lehetett. Kint sütött a Nap és a madarak daloltak. Ismét felötlött bennem a kérdés: Vajon meddig voltam kómában?
Az ajtó kivágódott és hangosan csattant a falon, amitől össze rezzentem és szorosan lehunytam a szemeimet. Az első gondolatom az volt, hogy apám az és meg akar verni ismét amiért „eljátszottam", hogy kómában vagyok. De meglepetésemre egy kedves mégis tiszteletet parancsoló hangót hallottam.

-Szervusz! – köszönt a hang.

Kinyitottam a szemem és az ajtó felé fordítottama fejemet.
Egy húsz év körüli fiatal, magas férfi állt velem szemben és kedvesen mosolygott rám.
A férfi mögé pillantva észrevettem anyát, aki a kezében tartja a telefonját és szigorú arccal nézi azt.
A férfi leült az ágyam szélére majd levette rólam a lélegeztető maszkot és segített felülnöm. A mellettem lévő üres ágyról elvett egy párnát majd az a hátam mögé tette a sajátomra, majd óvatosan visszaengedett rá. Jó érzés volt végre ülnöm és kezdtem végre érezni a végtagjaimat is. Bár a hátam még mindig piszkosul fájt, a fejemről nem is beszélve.

-Én Dr. Kim Seokjin vagyok. Két hétig voltál kómában a fej sérülésed és a rengeteg vér vesztés miatt. Az édes anyád elmondott mindent szóval nem kell majd titkolóznod, tudjuk, hogy az apád tette. – mondta majd egy kacsintás kíséretében felállt az ágyamról és anya felé fordult.

-Most fél egy van, 10 perce van, hogy elmondja neki, amit akar utána visszajövök és elviszem kivizsgálásra -mondta majd felém fordult és kedvesen elmosolyodott. Elköszönt anyától majd kiment.
Nem tudom, hogy ez alatt a két hét alatt mi történt, de éreztem, hogy mátol gyökeresen meg fog változni az életem

És remélem, hogy a jó irányba...

---

Köszönöm, hogy elolvastátok🤗🥰

Remélem tetszett, hamarosan hozom a folytatást!