Mert veled szebb az élet (Taehyung ff)

6. Rész

-Taehyung Pov-

A Daegu-ba való költözésem iskola váltással is járt. Nem igazán vettem szívemre a dolgot, ugyanis a nővérem halála után elkezdtek pletykák terjengeni rólam a Szöuli iskolákban, miszerint én löktem le a hídról és nem Ő ugrott le. Fájt a dolog, hogy olyan embernek néztek, aki a saját testvérét képes lett volna megölni.
A pletykáknak hála teljesen kiközösítettek. A szünetekben mindig egyedül mászkáltam a folyosón és ha valaki elment mellettem mindig szorosan a fal mellé húzódott. Az ebédlőben sem volt jobb a helyzet. Mindig egyedül ültem. Eleinte nagyon zavart ez az egész, de aztán szépen lassan hozzászoktam.

Aztán eldurvultak a dolgok...

A költözésem előtti utolsó hét volt életem egyik leg rosszabb hete. A suli menői rám szálltak, minden órán és minden szünetben piszkáltak. Először csak beszólogattak, majd mikor látták, hogy nem igazán tudnak ezzel nagyobb nyomást gyakorolni rám elkezdtek fizikailag is bántani és mindenki előtt megalázni.

A leg megalázóbb eset az ebédlőben történt a költözésem elött négy nappal...

Mint mindig, akkor is az ebédlő leg eldugottabb sarkában ebédeltem egyedül, amikor az egyik ilyen „menő" srác megállt az asztalom mellett. Nem néztem fel rá, azt gondoltam miután beszolt majd elmegy...de nem így tett. Mikor percek múlva sem ment arrébb felnéztem rá. Az arcán egy gúnyos vigyor virított, tekintetéből semmi jót nem tudtam kiolvasni. Szemeimet a kezében tartott vödör felé irányítottam, amiben liszt és tojás keveréke volt. Ekkor már gondoltam, hogy a mai szivatás merőbán más lesz, mint az eddigiek. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha felállnék és minél gyorsabban eltűnnék még a Föld színéröl is. Megfogtam a tálcám majd elindultam leadni azt. Mikor leadtam az ételes tálcám, gyors léptekkel indultam meg a folyosók felé, hogy minél távolabb tudhassam magam a rosszakaróimtól.
Ám mielőtt kiérhettem volna a folyosóra, egy kéz visszarántott, amitől elvesztettem egyensúlyom és a földön kötöttem ki. Időm sem volt összeszedni magamat mert a következő pillanatba a fejemen landolt a vödör tartalma. Ekkor az egész ebédlő elkezdett rajtam nevetni.
Könnybe lábadt szemekkel keltem fel és indultam ki a helyiségből, hogy átvehessem a ruháimat és végre leléphessek ebből a pokolból. Még szerencse, hogy pénteken már elutazom. Nem fognak hiányozni.
Az ebédlős incidens után, rosszullétre hivatkozva hazakéredzkedtem. Természetesen a tanárok tisztában voltak a helyzetemmel, mégsem tettek ellene semmit. Inkább szemet hunytak minden piszkálásom felett és lerendezték annyival, hogy ezek mind csak ártatlan gyerek csínyek.

Hát egyáltalán nem voltak azok...

Hazafelé tartva próbáltam minél nagyobb kerülőt tenni, nehogy előbb érjek haza, mint szoktam. Ugyanis otthon sem fogadtak meleg öleléssel. A szüleim a Nővérem halála óta teljesen elhidegültek egymástól és tőlem is. Nem hibáztattam őket érte, hiszen igazat adtam nekik. Én voltam a hibás mindazért, ami történt, és joggal haragudott rám mindenki. Még én magam is.Mikor a híd azon részéhez értem, ahol a testvérem a mélybe vetette magát, megtorpantam a sok mécses előtt. A sok mécsesnek hála elöntöttek a régi szép emlékek. A szemem előtt láttam mind azt a rengeteg boldog pillanatot, amit együtt töltöttem vele és a szüleinkkel; amikor a nagyiék farmján együtt etettük a csikót, és megkértem, hogy ültessen fel a hátára, aminek a vége természetesen egy hatalmas nagy bukás lett fejjel előre az itatóba, majd hallgathattuk ahogy Harin nagyi jól összeszid, de természetesen csak azért, mert féltett minket. Aztán amikor nyáron az egyik tóhoz vízi biciklizni mentünk a szüleinkkel és mi bele borultunk a vízbe.
Könnybe lábadt szemekkel térdeltem le a mécseshalom elé és kezdtem keserves sírásba. Borzasztóan hiányoztak ezek a boldog idők amikor még minden tökéletesvolt. Mikor még a szüleim is szerették egymást és mindig boldog mosollyal az arcukon vártak minket haza.Remegő térdekkel álltam fel majd egy megtört mosollyal indultam el ismét a hazafelé vezető irányba és csak remélni tudtam, hogy valaha ismét lehet olyan boldog a családom, mint volt.

De sajnos a dolgok nem mindig úgy alakulnak ahogyan azt mi tervezzük...