sziréncsók ― 🧡

⚓️ húsz.

Tekintve, hogy a hamar érkező sötétedés vakká tette volna őket, a párbaj idejét másnap reggelre tűzik. Cronan alig alszik valamit ― egész éjszaka azon gondolkozik, vajon ezek-e az utolsó órái, amiket az élők sorában tölt? Érthetetlen Scully rágalma, annál több kérdést pedig a gyűlölete ad. Soha nem vétett ellene, a férfi mégis ellenségeként kezeli, holott esélyt sem kapott saját maga tisztázására.

Míg az agyában kavargó gondolatmenettel küzd, a percek szinte vánszorogva haladnak. Sokáig időzik a megvilágítatlan fedélzeten ― csupán a holdfény a társa. Mióta Morene legelőször kiszúrta őt az éjszakába meredve, gyertyát tartva magánál, sosem gyújt mécsest. Ez volt az első megtanult lecke. A hullámok ezüstösen törő vonulatát bámulva azon tűnődik, mi indíthatta el a kettejüket összefűző kapcsolatot. Hogy barátság-e, rokonszenv, vagy valami egészen más, arra nem lenne képes válaszolni. Egyedül azzal van tisztában, hogy a másnapi megmérettetés előtt szívesen kopogna be hozzá. A kabinjában különös módon jól érzi magát. Egy merőben más világot fedez fel, melynek közepén a göndör áll.

Néhányszor el is akar indulni, hogy a hajóorrból elsétáljon a parancsnoki hídig. Mégis, minden alkalommal megfeddi magát és makacsul a helyén marad, noha gyakorlatilag biztos abban, a másikat nem zavarná. Nyugtalanul alvó típus, akárcsak ő maga. Talán erőt adhatna neki, ha beszélnének a párbaj előtt, azonban tart tőle: mi van, ha az ő halála is egy újabb sebbé válik a lány lelkén? Úgy jobb, hogyha előtte egymáshoz sem szólnak. Kevésbé sajog majd.

A hajnalhasadás, jóllehet sokáig nyúlik az éj, korábban érkezik, mint szeretné. A vörös csóvák tulajdon vérét idézik lelki szemei elé. Valósággal látja, ahogy egy tócsában elterül a Vérszomj padlózatán, aztán gyenge patakokban odébb csordogál. Elhessegeti a borúlátó képzeteket, s helyette lecammog a legénység hálótermébe.

Egy szinttel lejjebb megannyi függőágy lengedezik. Valamennyiben álmatag kalózok hevernek, szendergésük könnyen felzavarható, tehát óvatosan kerülgeti a fekhelyeket. Amíg a többség ébredezni nem kezd, még van némi ideje pihenni. Épp csak ledől a saját ágyára, s egyik alkarját keresztbe veti a szemei fölött a napsugarak kivédésére, de tudja, sikertelen lesz a kísérlete. Jó volna Sedge-dzsel váltani pár szót, de még jóízűen alszik, felkelteni pedig legkevésbé sem akarja. Egy részében felvetül a kérdés, vajon el kellene-e mondania a titkát? Sedge mindenben mellette állt, megérdemelné hát, hogy végül őszinte legyen vele.

Úgysem lesz rá idő ― realizálja, s beletörődik, hogy barátja vele kapcsolatban tévedésben fogja leélni az életét.

Valahogyan mégis álomba kergeti magát. Az a másfél óra se nem oszt, se nem szoroz, ám kétségtelenül frissebbnek érzi magát, mintha nem pihent volna. Fikarcnyit sem vágyik kikecmeregni a függőágy kényelméből. Legszívesebben fejest ugrana a habokba, vállalva a partra úszás nehéz feladatát, illetve kockázatait. Kellemesebb vég lenne, mint gyomrába szúrt tőrrel összeesni a hajópadlón...

A legénység egyénenként fel-felkel és beszélgetésbe elegyedik. Ma egyikük sem indul, hogy a megszokott reggelit magához vegye; izgatottan pusmognak, amíg Cronan lábait keresztbe dobva, a hullámzás ütemére ringatózik ágyában. A fokozatosan emelkedő alapzaj mellett még annyira sem képes elszenderedni, ám a karját szemei fölött tartja, s igyekszik kizárni mindenkit. Léptek surrannak el mellette több ízben, de semelyik miatt nem néz fel, csakis Sedge szavára hajlandó felfigyelni.

― Nem mondtad ― áll meg fekhelye mellett. Cronan elveszi kezét a tekintete útjából és felpillant rá. Különös érzést keltenek benne a szőke arcát megfestő vonalak. Aggodalom, idegesség és reménytelenség toxikus maszlaga keveredik rajta. ― Cronan!