sziréncsók ― 🧡

⚓️ tizenkilenc.

A Vérszomj ringatóan lötyög a vízfelszínen. Pillanatnyi nyugalom uralkodik rajta, szinte szokatlan is az elmúlt napok eseménydús leforgása után. Még a délelőtt derekán járnak, a nap fényes foltként ragyogja be az odalent húzódó világot. Tikkasztóan meleg van, a matrózok árnyékban próbálnak maradni. Cserzett bőrüket égeti a forróság. Dagadó vitorláik által kellő sebesség mellett haladnak a kívánt cél felé. Mindegyikük azért dolgozik, hogy mihamarabb véget vethessenek a szituációnak; Port Royal hosszú, több mólóval ellátott kikötőjének képzete délibábként lebeg a szemük előtt. A gyorsaságuk öt csomó körül mozoghat, pontosan nem mérik, ugyanis van jobb dolguk is. Ki-ki a saját feladatait látja el, zajlik a hajó megszokott életritmusa.

Csodálatukra ― azaz leginkább a férfiak közt rejtőző leányéra ― a kapitány előmerészkedik kabinja mélyéből és saját markába fogja a kormánykereket. Hajzuhataga fekete fátyolként libben háta mögött, ahogy a sós levegő belekap és meglegyinti, ennek ellenére furcsán elveszett odafönt. Lélekben egyértelműen máshol kóborol.

Sedge és Cronan, mint akik összegyógyulva élnek, el sem hagyják egymás társaságát. Épp a magasban matatnak a kötélzettel ― nemrég meglazult egy csomó, eredendően azt mentek ellenőrizni, mostanra viszont meglehet, inkább csupán kiélvezik a horizont látványát. A barátságuk elsősorban nem mély beszélgetésből, hanem élcelődésből és együtt töltött, hallgatag időből tevődik össze, mégis kellemesen elvannak. Ez is ehhez hasonló pillanat. A vacsorára sem kell sokat várniuk. Néhány óra és ehetnek valamit abból a fogyatkozó kevésből, amely maradt. A távolba révednek. Ahol az ég és víz találkozik, nyájasan üdvözölve a másikat, rózsaszínes, aligha sejthető határ képződik. Cronannek úgy fest, akár a világ vége, amelyről egyszer csak óvatlanul lehajózhatnak.

― Hol lehet a Föld pereme? ― elmélkedik aztán hangot adva gondolatainak.

Sedge mosolyogva rázza meg a fejét. Mivelhogy élete nagy részét töltötte térképek fürkészésével, és sok-sok óceán és kontinens kicsinyített mása vésődött az emlékezetébe, bizton állíthatja:

― Nincs pereme.

― Persze, tudom, hogy valójában egy méretes golyó, de mi történne, ha... ― Sosem ér a kérdés végére. Odalent zavargás kezdődik, a legénység kisebb koszorúként gyülekezve áll körbe valakit. Felesleges a szemüket erőltetni, semmire nem mennek vele, így hamarjában lemásznak a köteleken. Gyorsan mozognak bár, de a felfűtött kalózok megelőzik őket, s ha a tömegbe vetnék magukat, nem hallanák a csoportosulás mélyén szóló férfit. Lejjebb ereszkedve Horace-t pillantják meg. Ugyanakkor néznek egymásra, minden bizonnyal ugyanazokkal a gondolatokkal. Ismét egy értelmetlen dráma ― jellemző ez a szakácsra. Talán, hogyha többet mozogna a nyílt téren, nem csavarodna be a konyha négy fala közt.

― Hiányzik, ha mondom! ― sápítozik emelt hangerővel. ― Valaki belopakodott és megdézsmálta a készletet!

Sokak felháborodva, mások értetlenül állnak a feltételezés előtt. Egyikük sem érti teljesen, mi okozhatta a Horace kirohanását, de az előbbi kijelentése egyértelműen hívószónak bizonyul. Pár másodperc alatt megérkeznek a tisztek is. Hawk keresztülvágja magát a tumultuson, utat készítve ezzel a nyomában haladó kapitánynak. Az emberek helyet adnak nekik, tágul a kör és már négyen forognak a belsejében: ők hárman, illetve a hirtelen felbukkanó Duggan.

― Halljam, mi ez a fejetlenség? ― Kapitányuk vékony alakja belesüllyedne a sokadalomba, hogyha a férfiak nem hagynának neki kellő teret. Így szigorú arccal és egyelőre legalábbis masszív tekintéllyel követel magyarázatot. ― Beszélj, Horace!

Az említett mintha enyhén kihúzná magát. Helyenként foltos köténye letakarja a ruháját, hosszú haja lófarokba fogva teríti be a lapockáját. Kiált róla, hogy az őrá szabott feladatok nem terjednek a lopásig és fosztogatásig ― erről dudorodó pocakja is árulkodik. Borostás, pirosas arcán igyekszik elrejteni a vigyort, amely megjelenik, hiszen élvezi a figyelmet.