Detective Love - Larry Stylinson (Befejezett)

9. fejezet

LOUIS TOMLINSON

-Ez meg mi a fene volt? - néz rám értetlenül Julie. Harry már tegnap sem tűnt túl barátságosnak a barátnőmmel szemben, de amit most csinált, azt már végképp nem tudom hova tenni.

-Nem tudom - felelem vállvonogatva, miközben feltápászkodom az asztaltól. -Mi a terved mára? - kérdezem, már a karjaim közt tartva a lányt, fejem a nyakába hajtva, mélyen beszívva kellemes illatát.

-Louis! Tudod, hogy nem érünk rá, dolgoznunk kell!

-Tudom - indulok el sóhajtozva a fürdőszobába. -Úgy terveztem, hogy a délelőttöt, amiből amúgy sincs már sok, eltölthetnénk közösen, aztán estig meló van. Utána pedig be kéne ugranom anyámhoz... - húzom el a szám, és a fogkeféért nyúlok.

Miután elkészülünk, és megvitatjuk, hogy mi legyen a program, Julie kívánságát teljesítve indulunk el sétálni. Kellemes idő van, egy átlagos áprilisi csütörtök délelőtt. Julie az ujjait az enyéimre kulcsolja, majd a park felé kezd el húzni.

-Egyébként jutottál már bármire? Nem mondtak semmit sem, csak azt, hogy mikor legutoljára beszéltek veled, akkor még nem tudtál mondani semmi érdemlegeset.

-Így van. Viszont azóta Harryvel... - Julie szemöldök felhúzva pillant rám. -Öhm, szóval tudok már valamit.

-Éspedig?

Röviden elmesélem neki az olvasottakat, beavatom a tervembe, miszerint megérne egy próbát, ha beszélnénk az asszonnyal. Hát, erre csak egy rosszalló pillantást, és egy lehurrogást kapok válaszul.

-Engedd el, Loulou! - ingatja a fejét. A barátnőmnek mindig igaza van, szóval most is elhiszem neki, hogy nem mennénk sokra vele. Nagyot sóhajtok, és a cipőmet kezdem bámulni.

Hosszú percekig sétálunk csöndben, mikor Julie hirtelen megtorpan, én pedig kérdőn nézek rá.

-Nem furcsa ez egy kicsit?

-Micsoda? - értetlenkedem, mert tényleg fogalmam sincs, miről beszél.

-Tudod, volt az a pasi, akit tizenhárom éve ugyan így öltek meg, valami...

-Frank Nelson.

-Igen, szóval ő. Neki is autó gumi gyára volt, ha jól emlékszem. Szóval ez egy kicsit különös, nem gondolod?

Nem válaszolok semmit, csak csöndben továbbindulok, teljesen belefelejtkezve a gondolataimba. Mivel nemrég reggeliztünk, így egyáltalán nem vagyunk még éhesek. Abban állapodunk meg, hogy Julie hazamegy, és a gépen végzi a dolgát, ahogy szinte mindig. Ő inkább a dolgok informatikai részében mozog otthonosan, míg én inkább terepen nyomulok. Arra jutottam, az lenne a legjobb, és talán legkönnyebb kiindulási pont, ha megkeresném Michaels feleségét, hogy a lehető legtöbb mindet tudjak meg Arturo-ról.

***

Egy csöpp családi ház előtt pakolok, ami meglep, ugyanis eddig úgy tudtam, hogy a férfi nem kis vagyonnak örvendett. Miután bekopogok az idejétmúlt faajtón, fél perc sem telik el, és már kattan is a zár. Egy nő áll előttem. Alacsony, szeme alatt hatalmas fekete karikák éktelenkednek, őszülő haját egy laza kontyba fogta, fekete pólót és nadrágot visel, lábait rózsaszín papucsba bújtatta.

-Jó napot! Tomlinson nyomozó - mutatom a jelvényem. -Beszélnem kell magával.

A nő csak bólint, majd az ajtót szélesebbre tárva enged be. Egyből a konyhába terel, megkérdezi, főzzön-e teát, majd miután ezt udvariasan visszautasítottam, szomorkásan helyet foglal velem szemben.