Detective Love - Larry Stylinson (Befejezett)

10. fejezet

HARRY STYLES

Csipogásra ébredek, az orromba szörnyű fertőtlenítő szag kúszik be. Baszki! Lassan kinyitom a szemem, és igen, jól gondoltam, egy kórházi szobában fekszem. Ahogy elfordítom a fejem az ablak felé, egy hatalmasat nyögök, az erősen belenyilalló fájdalom miatt.

-Jó estét, Harry! Hogy érzi magát? - lép be egy magas, kopaszodó orvos, majd egyből az ágyam mellé sétál.

-Viszonylag jól, de fejem fáj, ha nagyon mozgatom - felelem, ő pedig csak mosolyogva néz rám, a tekintete pedig valami olyasmit sugall, hogy "Akkor ne mozgassa!".

-Rendben, mindjárt beküldök egy nővért, hogy hozzon fájdalomcsillapítót, a hozzátartozóit, jelen esetben azt az egyet értesíteni fogjuk, hogy felébredt.

-Öhm kérem, Doktor...

-Stevens.

-Dr. Stevens, elárulná mégis hogyan kerültem ide?

-Névtelen bejelentés érkezett, az út mellett találták, súlyos fejsérüléssel - válaszol, én meg valószínűleg nagyon értetlenül nézhetek rá, mert mosolyogva folytatja. -Az normális, ha most még nem emlékszik semmire. Szeretne még valamit? - kérdezi. Csak megrázom a fejem, Dr. Stevens pedig már indult volna ki, mikor hirtelen utána szólok.

-Szeretnék egyet telefonálni, ha lehet!

-Persze! A mobilját nem találtuk meg, de ott van maga mellett - mutat az éjjeli szekrényen lévő vezetékesre. -Csak be kell dugni.

Bólintok, ő pedig ezúttal tényleg elhagyja a szobát, de sokáig nem vagyok egyedül, ugyanis egy alacsony, barna hajú nővérke jelenik meg. Miután beadja a fájdalomcsillapítót, feljegyzi az ágyam végén lévő kórlapra, a kérésemre bedugja a vezetékes telefont, az ölembe helyezi azt, majd távozik.

-Halo? - szól bele nagysokára egy mély hang.

-Apu? Figyelj, beszélnünk kell.

-Harry? Szia, fiam! Mi a helyzet, miért nem a mobilodról hívsz? - kérdezi. Hangja kissé fáradtnak tűnt, valószínű nem rég érhetett haza, mivel már eléggé késő délután felé járhat az idő, sőt akár este is lehet már, ugyanis kint majdnem sötét van.

-Kórházban vagyok, de ez nem fontos. Beszélnünk kell! - szólalok meg kissé ingerülten, majd az ujjam köré kezdem a telefon vezetékét csavargatni.

-Harry... - nyöszörgi a vonal túlfelén.

-Apa, erre most nincs időm! Kérdezek valamit, te pedig őszintén válaszolj, kérlek!

-Harry!

-Hallgass már végig! - csattanok fel. -Szóval arról lenne szó, hogy...

-Te hallgass már meg, fiam! Mi a fenét keresel te kórházban?!

-Eltört a lábam - mondom habozás nélkül, amin meg is lepődök, hiszen sosem szoktam hazudni, fogalmam sincs, miért jött ez most mégis olyan könnyen.

-Szükséged van segítségre? Anyáddal be tudunk menni, akár most is, ha gondolod.

-Az lenne a legnagyobb segítség, ha őszintén válaszolnál. Hagyjuk a felesleges köröket. Lehet, hogy nem fogod érteni, honnan jött ez most, de nem is kérlek rá, csak arra, hogy mondj igazat! - sóhajtok egy hatalmasat, és a szívem hevesebben kezd el kalapálni. - Apu, miért kellett lelépnünk akkor régen? És kérlek, ne az új munkahelyet kaptál kifogást használd, nem vagyok gyerek, sem pedig hülye!

Csend. Mintha az élet is megállt volna, az utcáról sem szűrődik be semmi zaj, a folyosó is némaságba burkolózik. Vagy egy percig hallgatunk mind a ketten, már meg akarom kérdezni, hogy itt van-e, amikor végre megszólal.