Éjszaka - cl.

|huszonötödik rész

𝐂 𝐇 𝐀 𝐑 𝐋 𝐄 𝐒     𝐋 𝐄 𝐂 𝐋 𝐄 𝐑 𝐂

A plafont pásztáztam a félhomályban, sehogy se tudtam elaludni. Úgy egyeztünk meg a lánnyal, hogy nálam marad egy kis ideig, míg le nem csillapodnak a dolgok, és akkor, majd szépen haza megy. De túl gyorsan ment az idő, és mire észbe kaptam Lavender már megismerkedett anyáékkal és a repjegyet nézegettük hazafelé. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből könnyektől csillogó, fájdalommal teli szemeit, amik azóta kísértettek, mióta a kezembe adta a törékeny bizalmát. Beletúrtam a hajamba és letoltam magamról a takarómat. Feszültek voltunk, mióta kiderült, hogy Lavender anyukája itt van, és nem tervez elmenni. Csengett a fülemben keserves sírása, ahogy mentegetőzik. Sose éreztem még magam ennyire nyomorultul. Az is élénken élt az emlékezetemben, mikor a tengerben úszkált, éjfekete haja elterült a vízben. Szinte ragyogott, mosolya megbabonázott. Pólóm rásimult a testére, amin akaratlanul is ott felejtettem a tekintetem. Olyan volt ez a lány, mint a legjobb és legrosszabb álmom egyszerre...Oldalra fordulva figyeltem, ahogy beburkolózva a fal felé fordulva halkan szuszogott. Arca nyugodtságot tükrözött, most semmi sem zavarta.

-Miért nem alszol?-dörmögte álmos hangon.

-Ezt én is kérdezhetném...-vontam meg a vállamat. -Megint rémálmod volt?

-Nem...-kifújta a bent tartott levegőt. Most már ketten bámultuk a sötétben a plafont, mindenki a saját gondolataiba merülve.-Egy ideje már nincs...

-Nem...nem félelmetes mindig ugyanazt átélni álmodban?

-Rettentően...-vallotta be halkan.

-Lavender, mit álmodsz ilyenkor?-a sötétben nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy összevonja a gyönyörű ívelt szemöldökét.

-Ott vagyunk megint a kocsiban. A közös zenéinket hallgatjuk, nevetgélünk. Aztán hatalmas nyomás, érzem ahogy kifarolunk. Az első gondolatom az volt, hogy most komolyan meg fogok halni? Tényleg így lesz vége? Átélek megint mindent előröl, ahogy fejre állunk? Hallom, ahogy betörnek a hátsó ablakok, ezzel össze-vissza vágva a testünket. Rettegek. Újra lejátszódik előttem ahogy pörgünk, beverem a fejem a műszerfalba. Aztán mikor megállunk fejjel lefelé, tehetetlenül lógunk, majd hátulról nekünk jön a másik kisodródott autó. Újra érzem azt a leírhatatlan fájdalmat a csípőmnél és az egész hátamon. Felkúszik és fojtogatni kezd a rettegés. Hallom, ahogy apa könyörög hogy ne aludjak el, beszéljek hozzá, de én nem figyelek rá, lehunyom a szemem és akkor végre felriadok.-suttogta.-De van, amikor kívülről nézem végig. Az a legrosszabb mindközül. Végig nézem, ahogy a mentősök szörnyülködve nézik végig, ahogy kivágnak minket az autóból. Apa mellett álldogálok, mikor összerogyva térdel a fűben, szemöldöke felszakadt, szivárog belőle a vér. Meredten bámulja a mentőt amibe akkor teszik be a pici élettelennek tűnő testemet. Legszívesebben hozzá érnék...de nem tudok... Végig nézem, ahogy belebetegszik a látványba. Az autónkhoz sétálok, amiben még ott a plüssállatom. Felismerhetetlen. Kiráz a hideg ha arra az autóra gondolok, vagy hogy vezetnem kellene. Vér van mindenhol, kék piros fény borítja be a földet és pofon vág a kegyetlen igazság. Mulandóak vagyunk.

-És szerinted miért nincs már..ez az egész...rémálom dolog?

-Nem tudom...talán azért, mert jól esik úgy lefeküdni, hogy tudom, itt vagy mellettem és vigyázol rám-nézett rám. Apró, félénk mosoly volt a száján, amibe már az ismerkedésünk óta szerelmes voltam.-Tudod min gondolkodok napok óta?-terelte a témát.