Sophia Stark (akinek az apja szereti csak nem tud vele lenni) élete BEFEJEZETT

Uramisten mennyi dolog történhet

Apa halála után nehéz volt. Nem is értem, hogy Peter hogy viselt el engem eddig. A nyáron ott laktunk a régi házukba, Peter szerzett egy fotós munkát amivel nem sokat keresett, de az is valami volt. Aztán én is munkát kerestem volna, de bárhol ahol jártam és megtudták ki vagyok igazából azonnal fel akartak venni, de én magamtól akartam volna elérni. Így elmentem egy közeli étterembe és hamis névvel jelentkeztem, nem esett le nekik szóval magamtól vettek fel és dolgoztam nekik. Köszöntsétek Gwen Stacy-t.

Egész nap dolgoztunk a hétköznapokon, így este csak befeküdtünk az ágyba és aludtunk. De a hétvégék a milyeink voltak. Csak kettesbe töltöttük az időt.

Nem gondoltam, hogy ilyen lesz a jövőm. Azt hittem majd Peter-rel kijárjuk a gimit, leérettségizünk, egyetemre megyünk és utána dolgozni. Reméltem, hogy keresztezni fogják az útjaink egymást, de azért nem akartam volna összeköltözni vele 17 évesen és dolgozni. 

Otthagytam a családomat akik pont ugyanannyit vesztettek, mint én, de mégis otthagytam őket. Minél tovább voltam Peter-rel annál jobban hiányzott anya (annak ellenére ami történt) és Happy. A húgomat nem ismerem, de azért egy kevés testvéri szeretet fellépett közöttünk szóval megvan bennem az az érzés, hogy megismerjem.

Megünnepeltük May társaságában Peter 18. szülinapját. Tőle új ruhákat kapott és tőlem pedig egy új kamerát. Már régóta kinézte magának szóval megérdemelte miután ennyit dolgozott.

A nyár alatt Peter nem csak fényképészként dolgozott hanem még Pókemberként is vigyázott a városra. Nem nagyon történt semmi, de ha éppen szünete volt csak felült az egyik ház tetejére és nézte az utcákat.

Eljött a nyár vége, kiköltöztünk abból a házból, megegyeztem May-el, hogy hozzá költözhetek, de még a tanév vége előtt vissza kell mennem anyához. Neki mindegy mikor csak menjek vissza.

Ez is annak a jele, hogy már alig bír elviselni. Nem baj tényleg, tudom milyen vagyok, de azért fájt.

Elkezdődött a suli. Egy párként léptünk be Peter-rel kézenfogva. A menő arcok megbámultak és páran odajöttek hozzám az apám miatt. Próbáltam kedves lenni velük, de néha már kicsit idegesebben válaszoltam és Peter fogott vissza. 

Ekkor tudatosult bennem mennyit változtam. Ha most összehasonlítanánk azt az énemet aki abba a bentlakásos iskolába járt, fegyelmet tanult és mindenhez értett, elnyomta az érzelmeit amennyire csak tudta és komoran élt. Most meg lett egy szerető családja akiket minden áron el akar lökni magától és azt hiszi az egész világon csak egy ember van aki megérti őt és szereti. Erőszakossá vált az évek során és paranoiássá. Nem bízott senkiben se, főleg önmagában nem. Ő csak az apukáját akarta visszakapni. Sokszor gondolt arra, hogy majd utána megy, hogy vele lehessen. De akkor eszébe jutott Peter és hogy milyen szomorú lenne nélküle. Mármint ő és nem Peter. Csak önző gondolatai voltak.

Egyre rosszabbul ment a suli. Nem bírtam koncentrálni. Azt se tudtam mi körül jár az eszem csak kiesések voltak az elmémben. Csak pislogtam egyet és eltelt egy óra. Közben mentem én mindenhova meg jegyzeteltem, de semmire sem emlékeztem.

A tanév végén még annyit ki tudtam húzni May-ből, hogy majd a kirándulás után költözöm haza. Azt tervezte a suli, hogy ránk fér egy kis pihenés, így terveztek egy kirándulást először az olaszországi Velencébe majd még pár helyre. Peter elhatározta, hogy nyaralni megyünk és fel akarja adni erre a kis időre a hősködést. May rábeszélt, hogy tegyem be még a csomagjába a szerkóját. Nem akartam, mert tudtam mennyire elege van már az egészből, de mit tudtam tenni.

Összecsomagoltunk, elmentünk a reptérre és találkoztunk a többiekkel. Nem igazán jöttem ki velük, de még mindig jönni akartak hozzám barátkozni. Főleg Brad, mindig mosolyogva köszöntött, próbált felvidítani, de mindig megforgattam a szemem és visszamentem Peter-höz. Csak Peter-ért és azért mentem el erre az utazásra, hogy ne kelljen a családommal lennem addig is.