Monaco's Princess |✔️

0. fejezet

𝙻𝙰𝚅𝙴𝙽𝙳𝙴𝚁

Fáradtan és álmosan nyitogattam ólom súlyú szemeimet. Nem akartam felkelni, még nem, hiszen tudtam, hogy mi vár rám a mai napon. Nagyjából 20 éve erre a napra vártak a rokonaim: a bemutatásomra, ország világ előtt. Ám én nem akartam ezt, legalábbis még nem. Élni szerettem volna, igazi barátokat szerettem volna, szerelembe esni, családot alapítani, s majd ha eljön az ideje, akkor átvenni a feladatokat drága nagymamámtól. Azonban tudtam, hogy ezek mind csak álom képek.

- Jó reggelt, hercegnő! - léptek szobámba a szolgáló lányok, miután kopogtak. Feljebb tornáztam magamat az ágyban, s egy keserédes mosolyt megeresztve feléjük, álltam fel.

- Jó reggelt!

- Hercegnő, kész van a fürdő vize. Amint elkészült, a királynő az étkezőben várja! - szólalt meg Lottie, mögöttem lépkedve, miközben a fürdő felé vettem az irányt. A két lány követetett, majd a fürdés végezte után, segítettek elkészülni. Mogyoró barna hajam hátam közepéig lógott le. Enyhe sminket tettek rám a lányok, majd a szobámhoz tartozó, kis öltözőmbe átlépve, vettem fel a mai napi ruhámat: egy térdig érő, hosszú fekete szoknyát, egy fehér, hosszú ujjú pólóval. Fekete magassarkúmat felvéve, indultam el az étkezőbe, ahol a nagyi várt rám. Számomra csak ő maradt, ugyanis apa és anya öt éves koromban haltak meg egy szerencsétlen autóbalesetben. Öt éves koromig a média kereszt tüzében voltam, ám a szüleim véletlennek nem nevezhető balesete után, a nagymamám "elzárt" a külvilágtól. Vagyis nem léphettem ki a palotán kívülre. Jobban mondva a kapun kívülre. A palotába is csak olyan személyek jöhettek, akiket ismert a mama, mások nem. Így éltem majd' 15 éven keresztül, de őszintén, nem bántam teljesen. Nem akartam nagy média felhajtást, és most sem szeretnék. Ezért sem örülök annak, hogy már most beakar mutatni a mama.

- Jó reggelt, drága nagymama! - köszöntöttem mosolyogva mamát, majd közelebb lépve hozzá, két puszit nyomtam arcára.

- Lavender, én kicsi gyönyörűségem! Készen állsz a mai napra? - mosolyát nem leplezte mama, hiszen ő várta a legjobban, a mai bemutatásomat. Készen állok e? Őszintén? Nem!

- Őszintén szólva, mama, egy cseppet sem állok készen! Én még nem szeretnék királynő lenni. Tudom, hogy a mai médiában való bemutatásom nem egyenlő azzal, hogy meg koronáznak, de egyikre sem érzem magam felkészültnek. Egy kicsit élni szeretnék még, mielőtt minden figyelmemet a népre és az országra fordítanám. - feleltem őszintén, meredten bámulva az előttem lévő tányért.

- Drágám, te vagy Lavender Marcela Magdalena Castillo, Monacó hercegnője és jövendőbeli királynője! A tényen nem tudsz változtatni. Ma, kora este beleszel mutatva a népednek. Eljött az idő, amire mindig is vártunk! - vagyis csak te vártál, tettem hozzá gondolatban. 

Nem szóltam semmit, helyette csendben fogyasztottam el az ételemen. Reggeli után, illedelmesen elköszönve mamától, sétáltam ki a kertbe, nyomomban a testőrömmel, Rodrigoval. A kert végében található, üvegházhoz sétáltam, ahol az én kedvenc virágaim, a rózsák és levendulák fogalaltak helyek.

- Mibánt, Lave? - kérdezte Rodrigo, mikor kettesben beléptünk az üvegházba. Szerencsére senki nem volt itt, hiszen ezt a kis kertet én gondoztam.

- Semmi sincs rendben, Rodrigo! A mama ma akar bemutatni a népemnek, de én erre nem állok még készen! Élni szeretnék még, barátok szeretnék, szerelmes lennék... Nem állok arra készen, hogy végre, igazándiból a hercegnők életét éljem. Márpedig, tudom, hogy egész életemben erre készítettek fel, de nem akarok még a kötelezettségeimnek élni. Holnap, amikorra mindenki tudni fogja a nevem és a rangom, megszűnik mindez a békés életet, melyet eddig éltem. Kénytelen leszek eleget tenni a hercegnői kötelezettségeimnek. Mondjuk, addig örülhetek, amíg a mama nem azt találja ki, hogy maholnap férjhez kell mennem, az első nemesi férfihoz, aki belép a palota kapuján... - szakadt ki belőlem a mélysóhaj, miközben a virágaimat locsoltam. Rodrigo közelebb lépett hozzám, s végig simított a hátamon. Ő volt az egyedüli igaz barátom. Nagyjából két éve került a palotába, s azonnal megtaláltuk a közös hangot. A negyven éves férfi, apám helyett, mindig apám volt, bár ezt persze senki nem tudta. Voltak olyan napok az életemben, amikor hajnalok hajnalán szöktem ki a palotából, nyomomban Rodrigoval. Ha bárhova is mentünk, mindig azt mondtuk, hogy ő az apám. Sosem buktunk le a mama előtt, ha mondjuk egy étterembe mentünk el vacsorázni Rodrigoval, ugyanis minek után majd' 15 éve senki nem tudja, hogy ki vagyok, elvegyülnöm sem kellett. És nekem ez fog a legjobban hiányozni az egészből. A békesség. A nyugodtság.

- Kicsim, tudom, hogy minek születtél! Senki sem választhatja meg az életét. Ebbe születtél bele, nem tudsz ezen mit változtatni. Azt azonban tudnod kell, hogy erős vagy, és igenis jó leszel az uralkodásban. És rám persze mindig számíthatsz! - ölelt magához Rodrigo, mire kislányokat megszégyenítve, bújtam bele, s vesztem el ölelésében.

- Rodrigo, nagyon szeretlek, ugye tudod? - néztem fel a férfire, aki halványan elmosolyodott. Ha nem is tudta, de sejtette, hogy mire készülök. Már napok óta erre készülök.

- Én is szeretlek tök mag. Tudod hol találod a vésztelefont, ugye? - tolt el magától, hogy szemeimbe tudjon nézni. Aprót bólintottam. Persze, hogy tudtam. Két vésztelefonom is volt. Illetve a kettő közül, csak az egyik volt vésztelefon, a másik egy tartalék volt, a meglévő mellé. A tartalékról nagyi semmit sem tudott, ami azért is jó, mert ha bárhova megyek, nem tudja lenyomozni azt.

- Nagyon vigyázz magadra, és ha bármi baj lenne, azonnal szólj nekem! - suttogta könnyes szemekkel. Hasonló volt nekem is kozmoszaim, azonban rendeztem vonásaimat. Fájt őt itt hagynom, de élnem kellett még egy kicsit, mielőtt teljesen elkötelezem magamat a koronának és az országnak.

- Vigyázok magamra és ha bármi lenne, azonnal szólok! - engedtem el, majd kikerülve, óvatosan körbe nézve, rohantam vissza a palotába. Szobámhoz rohanva, gyorsan átöltöztem egy egyszerű farmernadrágba, fehér pólóba. A derekamra kötöttem egy pulóvert, mintha turista lennék, hosszú hajamat pedig kontyba fogtam össze. Megfogtam, a már napok óta a gardróbom mélyén lévő bőröndömet, majd halkan lépdelve, hagytam el lakterületemet. Körbe nézve, sehol nem találtam egy árva lelket sem, így kicsit megnyugodva, öblös léptekkel indultam el a kapu felé. Napszemüvegemet a szememre húztam, majd a kapunál lévő biztonsági őrökre mosolyogtam. Jelentőség teljesen végig mértek, majd egy vállrándítás után, kiengedtek a kapun. Ahogy egyre jobban távolodtam a palotától, jöttem rá arra, hogy innentől kezdve teljesen egyedül leszek. Nem lesznek öltöztető nőim, nem lesz szakácsom, nem lesz senkim, aki mindent helyettem csináljon meg. Bár az őszintét bevallva, annyira nem is érdekelt. Csak élni akartam.