Monaco's Princess |✔️

9. Fejezet

𝙻𝙰𝚅𝙴𝙽𝙳𝙴𝚁

– Igen? – nyitott ajtót mama, azonban amikor meglátott, óvatosan körbe nézett a folyosón, majd behúzott szobájába. Ott viszont már nem bírtam tovább, s hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Mama aggódóan vette kezébe arcomat, s úgy vizslatott.

– Kicsim, én gyönyörű Lavenderem, mi a baj? – húzott ölelésébe.

– Én... én... – szipogtam halkan, s eltávolodva mamától, a szemeibe nézve mondtam ki azt, ami immáron két hónapja, nyomja lelkemet. – Szerelmes vagyok... – hangom halk volt, azonban a szoba csendjében, tisztán érthetőek voltak szavaim.

– Oh, kicsim! – ölelt ismét magához, miközben nyugtatóan simogatta hátamat. – Abba a Charles fiúba, igazam van?

– Honnan...?

– Egy nagymama, mindig megérzi ezeket! Na meg láttam, hogy ma milyen gyilkos tekintettel méregetted azt a lányt, akivel Charles beszélt, illetve láttam a kicsorduló könnycseppet is, amit Max a sapkájával próbált rejteni. Illetve a nagymamád vagyok, ismerlek már ennyire!

– De nekünk nincs közös jövőnk! – szakadt fel belőlem ismét a sírás, miközben a rajtam lévő vizes törülközővel, ültem le a kanapéra. Mama leült mellém, s a kezemet kezei közé fogta.

– Már miért ne lehetne közös jövőtök?

– Azért, mert ha átveszem tőled a trónt, akkor a koronának és a szabályoknak kell élnem. Ha pedig Charles-sal összeis házasodnánk, ő automatikusan megkapná a királyi címet, vagyis neki is a koronának kellene élnie, azaz le kellene mondania a munkájáról, és mindenről, amit szeret! Ezt pedig nem várhatom és nem is várom el tőle! Ezért fáj a tudat, hogy amíg én bele betegszem ebbe a viszonzatlan szerelembe, addig ő boldog azzal a Pilar nevű csajjal!

– Oh, kicsikém! Azt hiszed, hogy nekem és a nagyapádnak könnyű volt? Mi is hasonló cipőben jártunk a nagyapáddal, igaz ő nem volt autóversenyző. Egy egyszerű pék volt. Szerette a munkáját és értem kész lett volna feladni. Én is ugyanezeket éltem át. Mert szerette amit csinált, ugyanakkor engem is szeretett. Neki is a koronának kellett volna élnie, de én sem akartam, hogy csak félig legyen boldog.

– Erről sosem meséltél!

– Tudom. Éppen most mesélnék róla, ha nem szakítasz félbe! – pöckölte meg játékosan orromat, mire grimaszba vágtam arcomat. – Nagyapáddal sokáig tanakodtunk, hogy mi legyen. Mit csináljunk. Akkoriban más volt mindent. Ott a szüleim döntöttek a házasságról, nem pedig a tanács. Így amikor férjhez kellett mennem, egy utolsó, búcsú éjszakát adtunk egymásnak a nagyapáddal. Abból az éjszakából született meg az apád. Amikor az esküvő napja volt, az oltár előtt hezitáltam. Ezt az anyám észre vette rajtam, majd apámat visszatartva, hagyta, hogy elmenjek. Hogy azzal legyek, akit szeretek. Így a nagyapádhoz rohantam, akivel végül összeházasodtunk. A pékségét, pedig sosem adta fel. Ugyanúgy folytatta tovább, miközben a királyi kötelezettségeknek is eleget tett. Megoldottuk együtt, mert szerettük a másikat. Nyílván nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen.

– Oh, nagyi. – bújtam nagymama karjaiba.

Órákig mesélt nekem a szüleimről. Arról, hogy anya és apa miképpen találkoztak. Mint kiderült, a családunkban elég nagy 'hagyomány', hogy olyan embert választunk magunknak, olyanba szeretünk bele, aki rangon aluli. Apa herceg volt, anya pedig egy egyszerű pincérnő, ráadásul anya a palotában dolgozott akkor, a konyhán. Apa első látásra beleszeretett, ami kölcsönös volt. A nagyi tudta nélkül találkozgattak, s a nagyi csak akkor tudott a bimbózó románcukról, mikor anyu 8 hónapos terhes volt velem. Na igen, jó sokáig halogatták.