Monaco's Princess |✔️

3. fejezet

𝙻𝙰𝚅𝙴𝙽𝙳𝙴𝚁

Esett az eső, jobban mondva zuhogott. De nem érdekelt. Rohantam, amennyire csak bírták fájós lábaim a tűsarkúban. Este lévén kevesen voltak Monacó utcáin, így könnyen tudtam haladni. Piros bársony, ám elázott báli ruhám ujjaim között markoltam, ezzel is segítve magamat a futásban. Koronám, mely az eső miatt elázott, kissé kócos hajamban, ide-oda billegett fejtetőmön, de nem érdekelt. Könnyeim megállíthatalanul záporoztak.

Nem érhet így véget! Még nem! Tudom, hogy elszúrtam, tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem, de túl fontos volt számomra, hogy egy ilyen kis 'bibi' miatt elveszítsem. Szerettem a fiút, szerelmes voltam, vagyok belé. Érte a rangomat, származásomat is képes lennék letagadni, csak Őt ne veszítsem el. Valahol, mélyen legbelül tudtam, hogy haragszik rám, és talán látni sem akart, de akkor is megkellett hallgatnia. Habár az elején elmondtam a szándékaimat az életemmel kapcsolatban, lehet, hogy azt a tényt, miszerint Monacó leendő királynője vagyok, elhallgattam előle. Bár az elején nem bíztam benne annyira, hogy csak úgy elmondjam neki, utána meg amikor lehetőségem nyílt volna rá, a dolgok nem éppen úgy alakultak.

Lábam egy percre megbicsaklott, mely miatt elvesztettem egyensúlyomat, s majdnem orra is estem, de szerencsére, ez nem következett be. A következő sarkon befordultam jobbra, majd még pár méter futás után, a fiú házánál álltam meg. Kifulladva, könnyeimet törölgetve, támaszkodtam meg a kapualjban, majd amint erőt vettem magamon, kinyitottam, s lassan lépdelve, közelítettem a bejárati ajtóhoz. A barna lakkozott ajtóhoz érve, erőtvéve, kopogtam be. Pár perc elteltével, ajtót nyitott nekem.

- Mégis, mit keres itt? Nem a koronázási partiján kellene lennie, felség? - szegezte nekem kérdését, az utolsó szót maró gúnnyal kiejtve.

- Kérlek! Hadd magyarázzam meg! Ennyivel tartozom neked! - pillantottam rá.

- Nekem semmilyen magyarázattal nem tartozik, felséged! - zavart, hogy ilyen maró gúnnyal a hangjában beszél. Az ajtó félfának támaszkodott, s mellkasa előtt összefont karokkal nézett rám.

- Kérlek... - könyörögtem továbbra is.

- Menjen el, felség. Önnek semmi keresni valója nincs itt! - rugaszkodott el az ajtótól, s már éppen becsukta volna azt, mikor egyetlen egy szóval, megállítottam.

- Szeretlek! - nyögtem ki.

- Ezt Ön sem gondolja komolyan, felség, különben az elmúlt hat hónapban nem hazudott volna mindig.

- Nézd... ez nem olyan dolog, amit csak úgy benyögtem volna. Ez...

- Az isten áldjon meg, Lavender! - csattant fel, mire megremegtem. - Annyi, de tényleg, annyi lehetőséged lett volna elmondani, de te mégsem mondtad el. Ott volt a kis romantikázásunk Budapesten. Én ott mindent elmondtam neked, ami velem volt kapcsolatos. Olyan dolgokba avattalak be, amiről csak kevesen tudnak. Ott elmondhattad volna. Vagy az első csókunk után is elmondhattad volna. Vagy... vagy bármikor! De te inkább csak hallgattál! - kiabált velem. Pilláimat lesütöttem, s nem szólaltam meg, hiszen igaza volt. Kifogás volt az részemről, hogy nem volt megfelelő idő.

- Valójában, csak féltem bevallani... - szólaltam meg halkan, ám tökéletesen hallotta.

- Féltél? Könyörgöm, Lavender. Mégis mitől féltél? Hogy majd ha megtudom, hogy hercegnő, leendő uralkodó vagy, akkor másképp tekintek rád? Lavender engem nem érdekel a szármozásod! Engem te érdekeltél. Szerettelek! De már azt sem tudom, hogy ki vagy valójában! - felelte elfúló hangon, s mielőtt bármit tudtam volna reagálni, becsapta előttem az ajtót.