Elegáns gyilkosom

29. F E J E Z E T

Ryan mögé osontam és a kis kést, melyet idegesen szorongattam gyorsan a nyakához szorítottam.

– Állj! – ordítottam torkom szakadtából ezt az egy szót, melynél frappánsabb szöveget nem tudtam kitalálni hirtelenjében. Abban a pár másodpercben nem fogott az agyam, hiszen az izgatottság átjárta az egész testemet, ami következtében remegett mind a két kezem. Nagyapám és Damon apja avagy Erik, felém kapták egyszerre ledöbbent fejüket, és Erik reflexszerűen pisztolyért nyúlt a zakója alá. Nagyapám megfogva Erik vállát nemlegesen kezdett el bólogatni neki, s ezért elvette onnét kezét. – Engedjétek el azonnal, különben elvágom a torkát! – parancsoltam kissé bizonytalan hanggal, mire Erik elnevette magát. Először fogalmam se volt, hogy miért is nevet ki, ezért kérdően felvontam egyik szemöldökömet és Damonre pillantottam, aki szint úgy vigyorgó tekintettel nézett rám.

– Nincs miért elengednünk Damont, – kezdett bele Nagyapa komoly arckifejezéssel, és karjait össze kulcsolta. – hiszen üres kézzel állsz előttünk bogaram – fejezte be mondatát szórakoztatóan Erik, és én az előttem álló Ryanra pillantottam. Lesokkolódva vettem tudomásul azt, hogy idegességemben egyre és egyre erősebben szorítottam oda Ryan torkához az éles kis kést, ami végeredménye az lett, hogy elvágtam a torkát. Abban a pillanatban már meg is éreztem a forró, friss vérét mely lassú folyással körbeölelte kézfejemet, s Ryan fuldokló hangja egyre hangosabb lett. Fal fehér arccal néztem végig, amint össze esik Ryan, ki nem régibben előttem álló túszom volt. Kezemből ki esett a kis kés, és kikerekedett szemekkel lestem Ryan kihűlő testét.

– De.. de ez – estem pánikban, s füleim hangos sípolásba kezdetek, úgy éreztem mintha az egész világ forogni kezdene velem és a gravitációt már nem érzékelném. A friss vér végleg beborította a padlót, amelytől a rosszullét jött mellém a társaságomhoz. Szám elé kaptam azonnal mindkét kezemet, s erősen koncentráltam arra, hogy ne veszítsem el az önkontrollomat. De ekkor, támadt egy ötletem!

– Gyönyörűségem, te drága Elizabethem, mégis mit keresel itt? – kérdezte tőlem Nagyapa, s én válasz nélkül figyeltem a továbbra is fuldokló Ryant. – Elizabeth! – emelte fel hangját, mire oda kaptam ijedt tekintetemet, és szemeim már már könnybe lábadtak. – Már mindent tudsz, én nem így akartam, – kezdett el felém sétálni lassan, mire én meghátráltam egyből. – de nincs már más választásom – fejezte be mondatát, s nem látható gyors mozdulattal elkapta egyik kezemet, majd magához rántott. Itt volt az én időm!

– Kérlek Nagyapa ne csináld ezt! – kezdtem el neki bőgni, s fejemet mellkasába temettem. Ruháját szorongatva szipogásba kezdtem. Remélem taknyos lett!

– Elizabeth – lökött el magától, de én magamhoz húztam azonnal és nem engedtem el. – Engedj el Elizabeth! Elég legyen már, nem vagy már kis gyerek, kész szégyen! – jelentette ki ingerülten, és egyre erősebben próbált el taszítani magától. Nem még nincs itt az ideje.

– Miért utálsz, az előbb amiket mondtál nekem mind hazugság volt? – emelem én is fel hangomat, és már tépve ruháját tartom magamhoz minden erőmmel. Még egy kicsit..

– Nem utállak – fogja meg két vállamat és egy hatalmas lendülettel el lökött magától. – egyszerűen undorodom a Szűcs véredtől! Apád a legnagyobb áruló kivel valaha is találkoztam egész életem során. Te? Te pedig ugyan az vagy mint ő! – ordította le fejemet, mire én mögé pillantva megkönnyebbülve vigyorodtam el. Nagyapa felvont szemöldökkel nézett rám, majd egy gyors mozdulattal megfordult a tengelye körül és megpillantva Damont, zakójának belső zsebébe nyúlt pisztolyáért. – Mi a franc? – húzta ki zsebéből üres kezét, majd felém kapta fejét hahotázó arckifejezéssel.