Amiről a verseim mesélnek

Végtelen

Mikor a lelkem már fáradt
A fejem válladra hajtom
Mert veled én akármeddig
Elülnék a parton.

Mélykék szemed lefestene
Mindent, mit úgy hívnak: Élet
Mindentől, ami valaha fájt,
Szerelmed mindig csak védett.

A talán végtelen csókok,
Miket soha el nem felejtek.
Talán egyetlen egyszer sem mondtam
De tudom :Tudtad, hogy szeretlek.

Mikor testünk - lelkünk összeér
S szét többé nem szakad:
Akkor a világ csak mi vagyunk, és
Ajkunk is örökre  összetapad.

Ölelj meg időtlen időkig
Akkor többé már nem fázunk.
S az idő tovább nem rohan.
Ketten ott örökre megállunk.

A szél többet nem fújja el
Mert a lélekbe ég a szavunk
Össze is dőlhet az egész világ,
Együtt mi soha meg nem halunk.