Valami berreg. Mint egy túl nagyra nőtt, idegörlően doromboló macska, valami folyamatosan berreg. Ott messze felharsan egy autómotor - zavarja a fülemet az erdő lágy madárhangjai mellett. Minden ordít, de minden néma csendben. Recseg a fal és recseg a ház is. (A térdeimet meg sem említem, mert nem igazán illenének ide.) Fülledt, tömény, szomjas a levegő. Az ablak pontosan két lépésre, a víz négyre lenne. Nem mozdulok, mert azt hiszem, hogy nekem is némán, mozdulatlanul kell elevennek lennem. Fogalmam sincs, hogy mások most mit csinálnak. Én mehetnék bárhova, de most nekem némának kell lennem, a szék magába ragasztott, a tegnap este még nem múlt el egészen. Mindig azt hittem, hogy csak a buta kamaszregényekben létezik az a bizonyos "távol-az-otthonunktól-az-út-közepén-táncolunk-éjfél-után-ordítva-a-csillagos-ég-alatt" figura, de muszáj elhinnem, hogy tényleg van ilyen, nagyjából kilenc órája történt. Varázslatos. Akkor is néma volt minden, csak mi voltunk elevenek. Nem fájt semmi sem, csak az, hogy miért nem hosszabb a zene, és miért félek attól, hogy valaki észrevesz minket.
YOU ARE READING
mozi
Poetryaz életem néha olyan, mint egy véletlenül kiválasztott felirat nélküli mozifilm. csak ide-oda kapkodom a fejem, és hiába látom, hogy mi történik, mégsem értek semmit. - hirtelen érzéseim, gondolataim gyűjteménye
