Rómeó és Júlia (William Shakespeare)

III. SZÍN.

Temető a Capuletek sírboltjával.

Paris, Apród fáklyával, virágokat hoznak.

PARIS.
Add ezt a fáklyát, gyermek, s állj odább.
De mégis, oltsd ki, meg ne lássanak.
Feküdj' le ott az ében-fák alá,
S tartsd a siket földhöz füled', nehogy
Valaki jőjön, észrevétlen, az
Ásó puhítta, fölvájkált rögön,
Hogy lépte meg ne halljék. És ha lépést
Hallasz: jelül, füttyents egyet nekem.
Add e virágokat. Menj, s tégy, a mint
parancsolám.

APRÓD.
Bár félek egyedül
A temetőbe', mégis megkisértem. (El.)

PARIS.
Édes, virág, virággal hintem im
Nászágyadat! Ah, mennyezetje kő
S fekhelye por! Édes harmattal azt
Megöntözöm majd minden éjjel, és
Keserv facsarta könynyel, víz helyett.
Éjjel jövök tisztelni sírodat,
Rá hintve könyeket s virágokat!
(A fiú füttyent.)
A fiú jelt adott: valaki jő.
Mely átkozott láb háborítja meg
Az éjt s a hű szerelem áldozatját?
S fáklyája van? – Egy kissé rejts el, éj!
(Félre vonul.)
Romeo, Boldizsár, fáklyával, feszítő vassal stb. jönnek.

ROMEO.
Add azt a csákányt s faltörő vasat.
Fogd e levélt: reggel korán vigyed
És add atyám kezébe. Add id' a
Fáklyát. Ha kedves élted, bármit is
Látsz, hallasz: meg se mocczanj, távol állj,
S engem ne gátolj, bármit is teszek.
Leszállok a sírboltba: egy' azért,
Hogy hölgyem arczát még meglássam egyszer;
Főleg pedig, hogy ujjáról levonjak
Egy drága gyűrűt, melyre fontos ügyben
Leend szükségem. Állj tehát odább;
De hogyha visszatérsz, kiváncsian
Kilesni, mit csinálok: Istenemre,
Dirib-darabra téplek s tagjaiddal
Behintem ezt az éhes temetőt!
Mert szándokom szilaj, vad, mint az éj;
Bőszebb az és kérlelhetetlenebb,
Mint szomjú tigris s zúgó tengerár!

BOLDIZSÁR.
Megyek, uram, s nem háborítalak.

ROMEO.
Megköszönöm, ha nem. Fogadd el ezt.
Élj boldogul, s ég áldjon, jó fiú!

BOLDIZSÁR.
De messze nem mék, itt rejtőzöm el:
Nem jót igér, zavart nézésivel! (Elvonul.)

ROMEO.
Undok torok! halálnak gyomra te!
Mely földön a legdrágábbat nyeléd el,
Fölszaggatom rozsdás állkapcsaid',
(Fölfeszíti s sírbolt ajtaját.)
S azért is több étket tömök beléd.

PARIS.
Ez a kevély, száműzött Montague,
Ki szép arám bátyját meggyilkolá,
– Mondják, buvában halt utána ő –
S most undokul tán meggyalázni jő
Holttestöket. Hah, el kell csípnem őt. (Előre lép.)
Hagyj föl szentségtörő munkáddal itt,
Gaz Montague. Hát, a síron túl is
Űzhetni bosszút? Átkozott, czudar!
Foglyom vagy. Jöszte; meg kell halnod.

ROMEO.
Valóba', meg! Azért jövék ide.
Jó ifjú, menj, hagyj el; ne ingerelj
Kétségbesettet. E halottak képe
Rémítsen el! Esengek, ifju, ne
Tetézz fejemre újabb bűnt avval,
Hogy dühre ingerelsz. Menj, kérlek, el!
Az égre, jobb szeretlek enmagamnál:
Hisz magam ellen fegyverkezve jöttem.
Menj, meg se állj! S a míg élsz, arra gondolj,
Hogy futni hagy egy őrült, irgalomból.

PARIS.
Irgalmad nem kell, megvetem dühöd'.
Elfoglak itt, felségsértés miatt.

ROMEO.
Hát ingerelsz? – No, védd megad', fiú!
(Vívnak.)

APRÓD.
Vívnak, nagy ég! Futok s az őrt hivom.
(El.)

PARIS.
Oda vagyok! (Elesik.) Ha még irgalmat ismersz,
Oh nyisd meg e sírt s fektess Juliához. (Meghal.)