Rómeó és Júlia (William Shakespeare)

V. SZÍN.

Julia szobája.

Romeo és Julia.

JULIA.
Már menni készülsz? Még nem is virrad?
Nem a pacsirta volt, ha' fülmile,
Félénk füled mitől megrezzene.
A gránát-almafán szól minden éjjel.
Hidd el, szerelmem, csak a fülmile.

ROMEO.
Pacsirta volt, a reggel hírnöke,
Nem fülmile. Nézd, már irígy sugár
Szegélyzi a felhők nyíló kárpitát
Kelet felől. Az éj lámpái már
Leégtek, a vidám nap lábhegyen
Áll a ködös hegyormokon. Szivem!
Mennem kell, hogyha élni akarok,
Avagy maradnom és meghalnom itt!

JULIA.
Az nem a hajnal fénye, ismerem,
Csak meteor, a nap párázata,
Mely fáklyahordód lesz ma éjszaka,
S világít Mantuáig utadon.
Maradj tehát, nincs ok sietni még.

ROMEO.
Ám fogjanak meg, vigyenek halálra:
Mit bánom én, mihelyt te akarod!
Azt mondom, az nem a hajnal szeme,
A szürke holdfény bágyadt árnya csak;
Az sem pacsirta, melynek dallama
Fejünk felett a mennyet verdesé.
Maradni vágyam több, mint menni kedvem.
Jer hát, halál, míg Juliám ölemben!
Szivem, beszélgessünk hát, nem virad.

JULIA.
Virad, virad! siess hamar, szaladj.
Pacsirta volt, mely oly erőtetett,
Öszhangja vesztett hangon énekelt.
Pacsirta, mondják, gyönyörűn dalol;
Nekünk ugyan most gyötrelem dala.
Pacsirta s béka, azt tartják sokan,
Szemet cseréltek. Oh, bár hangot inkább,
Ha im egymás karjából fölriaszt,
S elűzni téged, föllármázza azt
A gyors napot. Oh menj, menj, édesem!
Világosabb, világosabb lesz egyre?

ROMEO.
Világosabb? Sőt búnk vál' setétebbre!
A Dajka jő.

DAJKA.
Úrnőm...

JULIA.
No, dajka!

DAJKA.
A nagyságos asszony
Azonnal itt lesz. Kün már virad is.
Vigyázzatok. (El.)

JULIA.
Nyílj hát meg, ablakom:
Bocsásd be a fényt és ki éltemet!

ROMEO.
Isten veled! Egy csókot még: megyek!
(Leszáll.)

JULIA.
Hát elhagyál, uram, férjem, szivem!
Adj hírt magadról minden óra minden
Napján (egy perczben is sok nap telik)!
S ily számítással, ah, megvénülök,
Míg Romeomat meglátom megint.

ROMEO.
Isten veled, jóm! Minden alkalom
Hoz hírt tehozzád, tőlem, angyalom!

JULIA.
Oh hiszed-é, hogy még meglátjuk egymást!

ROMEO.
Nem kétkedem; s mostani búnk lesz, meglásd,
Beszélgetéseink édes fűszere.

JULIA.
Oh ég, mi gyászosak sejtelmeim!
Úgy rémlik, úgy tűnik föl ott alant,
Mint egy halott mély sírja fenekén.
Vagy csal szemem, vagy sápadt vagy nagyon.

ROMEO.
Szemembe', hidd el, szintolyan szined!
Bú szívja el vérünk'! Isten veled! (El.)

JULIA.
Szerencse, változónak mondanak.
Ha változó vagy, mi közöd vele,
Ki maga a hűség? Vagy légy változó:
Mert úgy, remélem, nem tartod soká
Magadnak őt meg, visszaküldöd ismét.

CAPULETNÉ.
(ben).
Fen vagy, leányom?

JULIA.
Ha, ki szólt? Anyám?
Még nem feküdt le? vagy fölkelt-e már?
Szokatlanúl mi hozza most ide?
Capuletné jő.

CAPULETNÉ.
Hogy vagy, leányom?

JULIA.
Nem jól, asszony'ám.

CAPULETNÉ.
Bátyád halálán sírsz-e szűntelen!
Kimoshatod könyeddel őt a sírból?
S ha még ki is: föl nem támaszthatod.
Hagyd abba! – Mérsékelt bú jó szivet,
De túlon-túli bú kis észt mutat.