Marinette
Csendben sétáltunk egymás mellett. Néha lopva rápillantottam, de pont ekkor ő is engem figyelt és egyszerre kaptuk el a fejünket a másikról. Nagyon izgultam. Mit akarhat? Eddig rám se hederített. Lehet, hogy éppen most vette észre mennyire odavagyok érte? Nem ez lehetetlen, de akkor miről akarhat beszélni? Biztosan nem arról, hogy velem szeretne lenni összeházasodni és lenne három gyerekünk meg egy hörcsögünk... A parkig tartó út ezekkel a gondolatokkal telt és a feszült várakozással, hogy vajon mi fog történni?
-Ott jó lesz? - mutatott egy nem messze lévő padra Adrien.
- Igen, persze.. - vágtam rá, ahogy kicsit felébredtem gondolataimból.
Az ülö alkalmagossághoz érve a szívem minden dobbanását a nyakamon éreztem. A tenyerem izzadni kezdett és pillangók hada verdesett a hasamban. Remélem Ő nem veszi észre milyen hatással van rám.
-Szóval - törte meg a csendet mellémtelepedve miközben kezével a hajába turt. Abba a mesés szőke hajába...
-Szóval... - ismételtem. Mivel percek teltek el, de nem érkezett folytatás. Biztosan ő is zavarban van. De miért húzza ennyit az időt?
-Hogy vagy? Mi a helyzet a pékségben? - hadarja a kérdéseket miközben meglepődve figyelem. Most tényleg azért hívott el, hogy erről beszéljünk. Milyen figyelmes... Micsda? Hol jár az eszem? Tuti csak tereli a témát. De belemegyek a játékba.
- Jól vagyok köszönöm. Semmi különleges nincs a pékségben mostanság mineden átlagos.- válaszolok nyugodtan, mintha teljesen természetes lenne. - És veled mi a helyzet? Sok fotózásod van?
-Velem is minden rendben a jövő héten lesz egy nagyobb fotózásom addig most van egy kis szabadidőm. - a válasza közben az arcát figyelem nem-e árul el valamit. De csak a szökőkút időnként előtörő vízcsóváit figyeli. Idegesnek tűnik biztosan van más is... De mégis mire gondolhat?
Merengve nézzük mostmár együtt a szökőkút vizének csobogását. Lassan 5 perc telik el szó nélkül. Látom, ahogyan a kezét tördeli és arca vonásai egyre komoyabbra váltanak.
-Marinette! - nézett a szemembe mostmár a lehető legnagyobb határozottsággal. - Valamit el kell mondanom... Napok óta próbálkozom, de most igazán elhatároztam magam. - tekintetét mélyen az enyémbe fúrja és komolyság ül ki az arca minden pontjára. Nincs több csábos félrehúzott mosoly. Mintha a világ összes súlya rajta lenne. Kis szünetet tart ezért egy bólintással jelzem, hogy nyugodtan mondja csak tovább. Ekkor körbenéz majd az ujjával int, hogy közelebb hajoljak. Kérésének eleget teszek. Majd ő is közelebb jön. Meleg lehelletét a fülemen érzem...
- Marinette azt szeretném, ha most öszinte lennél velem. - mondja halkan. Az egész testem beleborzong ahogyan az ajkait elhagyó levegő lágyan végigsiklik a fülem mellett. Majd egy bolintással válaszolok. - Marinette Dupain-Cheng tényleg te vagy Katica? - suttogja a fülembe a kérdést. Erre azonnal eltávolodok. Az arcom elsápad és tágra nyílt szemekkel bámulok zöld íriszeibe. Tényleg jól hallottam? Azt kérdezte én vagyok-e katica? Lefagytam. Percekig képtelen voltam megszólalni. Nem mondhatom el az igazat... De azt mondtam őszinte leszek. A táskámra pillantok ami résnyire nyitva van így látom, ahogy Tikki a kezével kalimpálva és tátogva mutogatja, hogy a megfelelő válasz: NEM. Ekkor magamhoz térek hiszen a hosszan tartó szótlanságom is gyanús lehet.
-Nem. - nevetek fel kínosan. - Én? Katica? Pffff... Hogy lehetnék én Katica? - továbbra is erőltetett nevetést csikarok ki magamból. - Dehogy is.
-Marinette... Te most hazudsz?
