Veled vagy nélküled (Azahriah ff)

7.

A reggel úgy ütött fejbe mint egy erős pálinka amikor hirtelen lehúzod és végig marja a torkod. Ati még aludt, egyetlen kis takaró takarta el testünket, de mégsem éreztem azt az érzést mint előző reggel. Megbántam? Nem. Folytatni akarom? Szintén nem.

Mindenki aludt még, ahogy kiosontam a ház elé csendben egy cigi és egy kávé társaságában. Csak hallgattam a csendet, és gondolkoztam.

Egyetlen hét alatt mennyi minden történik? Jó és rossz dolgok váltják egymást, össze törik a szíved, utána újra össze forr és ismét össze törik.

A szívem vissza húzott ehhez csupa szív sráchoz, de az eszem azt mondta, üljek a vonatra és menjek haza, minél távolabb ettől a helytől.

Döntenem kellett.

Nyílt az ajtó. Ati sétált ki rajta, szintén cigivel a kezében, vékony rövidnadrág és egy fekete póló volt rajta. Leült mellém a lépcsőre.

Deja vu.

Csend volt, nem szóltunk egymáshoz egy ideig, de végül megtörte a csendet.

- Mintha ez megtörtént volna már egyszer. - mondta rekedt hangon.

- Akkor találkoztunk először. - válaszoltam halkan.

- Egyik legszebb nap az életemben. - mosolygott rám.

- Most pedig utoljára. - hajtottam le a fejem.

Szemem sarkából láttam, hogy ijedten néz rám, ismét megállt körülöttünk a levegő.

Pár perc után tudta csak feltenni az egyetlen kérdést ami mindent egybe foglal.

- Miért? - kérdezte suttogva.

- Tudod nagyon jól hogy nem működne, te híres vagy, lányok ezrei vannak oda érted, én pedig egy egyszerű lány aki nem vágyik ilyesmire. De arra sem hogy nap mint nap végig nézzem ahogy ezek a lányok körbe fogdosnak, majd utána hozzám érj ugyanúgy. Nekem ez sok Ati. - magyaráztam szomorúan.

- Meg sem próbálod. Honnan tudod hogy így lenne?

- Mert amit tegnap láttam, mindent elmondott.

- És akkor most hogyan tovább? - kérdezte de nem akarta hallani a választ.

- Össze szedem a cuccomat, elköszönök a többiektől és felülök a vonatra. Estére már otthon leszek Szegeden, és mindez csak emlék marad.

- És velem mi lesz? - hangja elcsuklott.

- Te is vissza fogsz térni a megszokott életedhez, és jön majd valaki aki fel tudja dolgozni ezeket a dolgokat, nem úgy mint én.

Ezek után már nem szólt semmit, én felálltam, és vissza néztem rá. Meredten nézett a távolba.

- Sajnálom Ati.

Vissza mentem a házba, be a szobámba és elkezdtem össze szedni a cuccaimat. Zokogtam. A fájdalom annyira marta a testem, hogy nem tudtam a sírást megállítani, talán nem is akartam.

Pillanatok alatt kész lettem a cuccaimmal, és mielőtt elindultam volna írtam Linettnek.

tmsv.kinga: Sajnálom, de mire felkeltek én már vonaton leszek hazafelé. Használjátok ki ezt a pár napot ami még maradt, és otthon találkozunk majd. Szeretlek csajszim❤️

Ezután csendben hagytam el a házat, benne minden emlékemmel ami az elmúlt egy hétben történt. Gyalog indultam neki az útnak, mert nem volt messze a vonatállomás és rám fért egy kis séta hogy, tisztuljon a fejem.

Amikor oda értem, még volt 20 perc az indulásig, de gondoltam az már gyorsan eltelik. De akkor ismét egy olyan dolog történt amire nem számítottam.

- Kinga! - jött egy hangos kiabálás.

Linett szaladt felém, és amint oda ért hozzám egyből a nyakamba ugrott. Úgy szorítottam magamhoz, hogy szegény alig kapott levegőt. Örültem neki tiszta szívből.

- Biztos nem akarsz maradni? - hullottak a könnyei.

- Nem maradhatok. - válaszoltam szomorúan. - Ati? - kérdeztem.

- Nem jött el, azt mondta hogy úgysem érdekel már téged, bármit mondana.

Itt szakadt meg igazán a szívem. Akármennyire is jól játszottam a szerepem, a szívem legmélyén azt kívántam hogy itt legyen és elköszönjön tőlem. De nem volt. És itt lettem teljesen biztos abban, hogy tényleg felülök a vonatra.

A búcsú mindig fájdalmas még akkor is hogyha csak pár napra szól. A vonatom már be állt de Linett még mindig zokogva húzott magához. Felszálltam. Leültem az ablak mellé és onnan néztem ahogy Linett könnyei záporként hullanak.

Elindult a vonat.

Ahogy hagytam el a pályaudvart szépen lassan, kinéztem újra az ablakon, és a bejáratnál ott állt Ati. A falnak volt dőlve és nézte a vonatot. Egymás szemébe néztünk, mégegyszer, utoljára. Utána már csak a fák és a hegyek látszottak. A szívemben pedig hatalmas üresség.

***

Este 7 óra felé szálltam le a vonatról, Szegeden. Anyukám már várt a pályaudvaron, azonnal a nyakába borultam, de mosolyogva végre. Hiányzott nagyon.

Persze az autóban faggatott hogy miért nem maradtam stb., de én csak annyit mondtam hogy ennyi elég volt ebből, meguntam stb. Nem hitte el persze, de nem akartam elmesélni neki az egész sztorit.

Otthon apukámat is megölelgettem, és közösen neki álltunk vacsorázni, sok mindent kihagytam, de az élménybeszámoló nem maradhatott el.

A szobám olyan idegennek hatott. Mintha egy teljesen új helyre érkeztem volna, pedig 18 év alatt mindig ezek a falak jelentették a biztonságot.

Az fejemben csak az járt hogy a fiú aki annyira fontos nekem és a barátaim több száz kilométerre vannak tőlem, és borzasztóan hiányoznak.

De megfogadtam magamban, hogy csak egy emlék marad, semmi más.