Minden ami ezen a nyáron történt

5.

2021. 06. 15. Kedd

Fel sem tűnt meddig álldogáltam, ameddig meg nem szólalt Kristóf.

- Elindulunk még ma? Vagy még megszámolod, hány fa van az erdőben? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Persze, bocsi. Elbambultam. - mondtam majd előre mentem.

- Másik irány. - szólt utánam, én pedig megfordultam, majd elindultam abba az irányba amerre irányított.

- Jössz? - kérdeztem megtorpanva Kristóftól.

- Persze persze. - somolygott, majd elindult.

Kisebb séta után, meg is érkeztünk. Azt hiszem.
Egy kis tó melletti füves részen álltunk meg.
Tetszett a hely, nyugodt volt.
Minden vágyam egy ilyen helyen lakni. Jó messze az emberektől. Túl szép ahoz, hogy igaz legyen.

Időközben észre vettem egy szatyrot Kristóf kezében, és egy kockás plédet a hónalja alatt. Értetlenül néztem rá, ő viszont csak mosolygott.

Miután leterítette a földre a plédet, már tudtam mi folyik itt. Leült török ülésbe, majd megpaskolta mellette az üres helyet. Fejemet rázva leültem mellé.

Bűntudatom volt. Bűntudatom volt Eszter miatt, és Bende miatt. Mivan, ha Eszter még mindig szereti Kristófot? Annyira szégyenlem magam, hogy velem kell foglalkoznia, pedig egyáltalán nem kértem meg rá. Biztos Kristóf is szereti még mindig, és velem próbálja elfeledtetni. Ez nem igazságos. Nem szeretnék senkinek sem 2. lenni.

Sóhajtva lehajtottam a fejem, majd a fűszálakat tépkedtem.

- Mi a baj? - kérdezte Kristóf.

- Semmi, csak.. - nem tudtam mit mondhatnék, így hát csendben maradtam.

- Csak? - kereste a tekintetem.

- Semmi baj. - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.

- Biztos? - kérdezte, szeretett volna biztosra menni.

- Igen. Biztos. - mondtam halkan.

- Jól van. - pakolta ki a szatyor tartalmát.

- Kristóf? - néztem rá somolyogva.

- Mondjad! - nézett fel.

Kuncogtam egyet, majd folytattam.

- Most komolyan piknikezünk?

- Várj.. hadd gondolkodjak egy kicsit. - vakargatta az állát, s az ég felé vezette barna szemeit, gondolkodást tettetve.
Én csak kuncogtam egyet, várva a mondata folytatását.

- Úgy tűnik. Miért? - kérdezte mosolyogva.

- Sosem gondoltam volna, hogy veled fogok 2021-ben, a nyár első napján, egy erdőben piknikezni. - vettem el egy szőlőszemet.

- Hát én sem. - pakolta tovább a gyümölcsöket, és az édességeket.

Nem is tudom mennyi ideig lehettünk kint, de már kezdett lemenni a nap. Nagyon sokat beszélgettünk, mindenről.
Eddig észre sem vettem, de nagyon jó fej, és aranyos srác Kristóf. Nagyon jókat lehet vele beszélgetni, meséltem neki a problémáimról, ő pedig csendben végig hallgatott. Egy szót nem szólt, míg én beszéltem.

Ő is mesélt egy csomó mindenről, s én is meghallgattam. Olyan aranyosan magyaráz. Lehet a felére nem is nagyon figyeltem, hisz teljesen megbabonáztak a gyönyörű barna íriszei. És az az aranyos kisfiús mosolya. Nem csodálom, hogy Eszter beleszeretett.

Ó, istenem. Ilyenekre nem szabadna gondolnom. Ki kell ezt a butaságot vernem a fejemből, de azonnal.

Ezért nem szoktam vele tölteni több időt a kelleténél.

Miután összepakoltunk, elindultunk az autóhoz.
Igaz, egy kicsit eltévedtünk, de végül oda találtunk. Én viszont egész úton nem szóltam semmit, még csak rá sem néztem Kristófra. Nem szerettem volna, ha félre ért esetleg valamit.
Bár mit is érthetne félre. Ez hülyeség.

"Érjünk már haza végre" - imádkoztam magamba.

Nem szabad szerelembe esnem. Nem szeretnék szerelmes lenni, főleg nem Kristófba. Egy olyan emberbe, aki az égadta világon nem akarna tőlem semmit. Tőlem? Ki akarna bárki is bármit, egy depressziós, introvertált lánytól, aki nem mellesleg nem szeret emberek közé menni?
Eszter megutálna. Bende, pedig.. egyszerűen kiűzne a világból. Ezt pedig egyáltalán nem szeretném.

Végre. Végre itthon vagyunk.

Kristóf felé fordultam, ő pedig csak nézett maga elé meredve. Mi baja van?

- Kristóf? - szóltam neki.

- Hm? - eszmélt fel, majd rám vezette tekintetét.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Mi? Nem.. vagyis.. de igen.. persze. - habogott össze-vissza. Furcsán néztem rá.

- Biztos? - kérdeztem.

- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben. - mondta mosolyogva, én pedig azonnal elkaptam a tekintetem róla.

- Öhm.. izé.. köszönöm ezt a délutánt. - köszöntem meg, az ujjaimmal babrálva.

- Ez semmiség. Megismételhetnénk akár. - vetette fel az ötletet.

Nem, nem, nem, és nem. Ezt nem lenne szabad.

- Rendben, persze. Majd meglátjuk. - mondtam még mindig fel sem nézve. - Akkor én most.. megyek.. - mondtam halkan, majd nyitottam az ajtót.

- Várj Hanga! - szólt utánam, mire vissza néztem.

- Igen? - kérdeztem. Fejét rázva, mosolygott egyet, majd megszólalt halkan.

- Jó éjszakát! - mosolygott rám. Mintha valami mást szeretett volna mondani.

- Neked is Kristóf. - csuktam be az ajtót.

Addig nem ment el, amíg be nem mentem az ajtón, és ez jól esett.

Egész este a mai nap járt az eszembe.
Miért vitt el egyáltalán piknikezni?
Talán megsajnált? Megsajnálta, hogy folyton rossz kedvem van? Vagy már unni kezdte a folytonos keserű kedvemet? Szeretném tudni a választ. Mindenre.

Az idegesítő gondolataim miatt nem, de végűl csak sikerült elaludnom.