Minden ami ezen a nyáron történt

1.

2021. 06. 13. Vasárnap

Egy éve ezt a napot átkozom. Ez a nap életem legrosszabb napja. Ma egy éve, hogy el hunyt édesapám. Az az átkozott betegség, a rák. Nagyon kitartó, és erős férfi volt az én apukám. Mindenki tudomást vett róla, s bíztatta, hogy letudja majd győzni ezt a fránya betegséget. De sajnos ez nem így végződött. Mindig is felfogom emlegetni, azt a napot.
A legjobban anyukámat, és a hugomat, Sárát sajnálom. Hogy élete szerelme nélkül kell felnevelni a legkisebb gyermeküket. És ahogy ismerem anyukámat, mindent megfog tenni, hogy nekünk a legjobb legyen. Aggódóm érte, azt hiszi nem látjuk, hogy padlóra küldte apa halála.

A múlt éjszaka felriadtam, megpróbáltam halkan kiosonni a konyhába egy pohár vízért. De akkor, halk sírás ütötte meg a fülem. Anya volt az. A nappaliban összekuporodva a kanapén pityergett, egy keretbe vont képpel a kezében.
A látványtól görcs szökött a gyomroba, s megtelt sós könnyekkel a szemem. Nagyon utáltam őt ilyen összetörtnek látni. Mindig is az erős, aggódó és védelmező oldalát mutatta. Mielőtt apa meghalt, legutoljára a korházban láttuk sírni, mikor Sára megszületett. Azok pedig örömkönnyek voltak.

Most pedig itt állok a tükör előtt, talpig feketében, s próbálom vissza fogni magam, hogy ne sírjak. Mit ne mondjak, nehéz. Nagyon nehéz. Elmondhatatlanul hiányzik nekem. Mindezeket átvészelni, a barátaim segítettek. Klaudia, Alíz és Olivér. Mindent nekik köszönhetek. Mindig ott voltak nekem, mikor szükség volt a támogatásukra. Próbáltak segíteni, mikor látták, hogy padlóra kerültem. Megint.

Lassan levánszorogtam a lépcsőn, majd felhúzalkodtam, és elindultam.

Kis séta után, a temető kapujában ácsorogtam remegő lábakkal. Vettem egy mély levegőt, mand lenyomtam a kilincset.
Lassan sétáltam apukám sírjához, s nem kellett sok. Előtört minden érzelmem.

- Istenem, Apa. - szipogva ültem le a kőre.

Miután lenyugodtam, valamennyire. Elmeséltem neki, hogy mivan velünk, hogy milyen az iskola. És, hogy anya, hogy van.

Miután ki meséltem magamból mindent, fel álltam, elköszöntem apától, és zsebre dugott kézzel indultam ki a temetőből.

Apával mindig is nagyon jó volt a kapcsolatom. Ki mondottan apás lány voltam. Mindig számíthattam rá. Vele megtudtam mindent beszélni, hisz nem volt annyira szigorú, mint anya. Mosolyogva halgatta végig a mondókám mindig. Igaz, anyával is megtudtam ezt - azt beszélni, de apa legalább nem harapta le a fejem, ha egy fiúról volt szó. Anya eléggé féltett miután az első "szerelmem" után sírtam, és magam alatt voltam hetekig. Aminek így vissza gondolva semmi értelme nem volt. Tovább lépett, és én is így tettem. Viszont legalább megtapasztaltam, hogy szerelmesnek nem érdemes lenni. Hisz a vége mindig ugyan az. Sírás, és hetekig tartó szar kedv.

Ha valami bántott, mindig a szobámban, a könyvekben leltem nyugvásra. Mindig eltudta terelni a figyelmem akármiről is volt szó.

Mikor hangosan megcsörrent a telefonom, szipogtam egy sort, majd felvettem. Anya volt az.
Valahogy próbáltam elrejteni az érzéseim.

- Szia, Anya! - szóltam bele.

- Szia, kincsem. Merre vagy? - kérdezte aggódással teli hangon.

- Apánál voltam. De már épp hazafelé tartok. - mondtam.

- Jólvan, édesem. Legközelebb azért szólj, ha elmész itthonról. Kérlek szépen. - kérlelt.

- Rendben. Bocsánat, hogy nem szóltam. Annyi mindenen járt az eszem. Elfelejtettem. - mondtam sajnálkozva.

- Semmi baj. Viszont ha bármi baj lenne, a szomszédban leszek. Puszi, szia! - köszönt el.

- Szia, Anya! - tettem le. Miután a zsebembe csúsztattam a telefonom, beértem az utcánkba.

Az utcánkba beérve, megláttam egy ismerős kocsit a felhajtónkon. Jaj ne. Kristóf az.

Kristóf a bátyjám legjobb barátja. Szinte már családtag. Mivel már egyedül él, amikor csak kedve tartja, nálunk lebzsel, és Bendét fárasztja a hülyeségeivel. Bár nem mintha ezt Bende bánná.
Imádják egymást. Ők a példa arra, hogy igen is van igaz barátság gyerekkor óta. Anya is nagyon imádja Kristófot. Ugyan úgy mint Sára. Múltkor, én vigyáztam rá, mikor Kristóf feljött hozzám. Úgy láttam Sára gügyögéséből, s kacajából, igazán kedveli a fiút.

És, hogy ez miért ilyen rossz?

Régebben, nem kicsit voltam bele zúgva Kristófba. Amiről ő egyáltalán tudomást sem vett. De miután képbe jött ez az Eszter nevű lány. Muszáj voltam elengedni, mondhatjuk sikerült is. Beletörődtem, hogy egy ilyen srác, sosem fog engem viszont szeretni. És ekkor jött az a másik fiú, akivel tényleg nem működött. Hetekig sírtam miatta, nem is tudom miért. Tudtam, hogy vége, és azt is, hogy ha sírok, nem fog vissza jönni hozzám. Szóval az egész sajnáltatásom, értelmetlen volt.

Miután kinyitottam a bejárati ajtót, próbáltam észrevétlenül közlekedni, de valahogy nem sikerült. Annak a cipő lerúgásnak, hangja is volt.

- Szia Hanga! - köszönt kedvesen Kristóf a konyhából.

- Szia. - köszöntem egyhangúan rá sem pillantva, majd siettem fel a szobámba.

A lépcsőn felfele menet össze találkoztam a bátyjámmal Bendével, aki ahogy láttam, észre vette a keserű hangulatomat.

- Merre voltál? - kérdezte.

- Apánál. - mondtam, majd bementem a szobámba.

Felmentem a szobámba, megcsináltam a házim, majd úgy döntöttem elmegyek fürdeni.
Fürdés után, elővettem a könyvet, amit a héten kölcsönöztem ki a könyvtárból.
Miután éreztem, hogy kezdek álmos lenni, letettem a könyvet. Majd hagytam, hogy az álom elnyomjon.