Minden ami ezen a nyáron történt

2.

2021. 06. 14. Hétfő

- Kérlek maradj! - könyörögtem, s már a sírástól minden összefolyt a szemem előtt.

- Vigyázz magadra, Hanga! - fordult meg apa, majd elindult.

Földre rogyva, fejemet fogva sírtam.

- Kérlek! Ne hagyj magamra! Szükségem van rád! - kiabáltam neki.

De ő már sehol sem volt. Köddé vált. Eltűnt. Én pedig magamra maradtam. Megint.

- Szeretlek Apa! - suttogtam magam elé meredve, könnyes szemekkel.

Hirtelen felriadtam, s már csak azt vettem észre, hogy az arcomon végig folyt könnycsepp, rám szárad.

Mióta apa elment, néha gyakran álmodom ugyan azt. És gyakran kelek fel sírva. Azt hiszem ezt nevezik "visszatérő álom"-nak.

Nagy nehezen kikászálódtam a puha meleg ágyamból. És leindultam a konyhába, kávét főzni. Muszáj felélednem valahogyan. Rá néztem a faliórára, és ekkor realizálódott bennem, hogy egyáltalán nincs sok időm.

Gyorsan megittam a kávét a bögrémből, majd szaladtam fel a szobámba felöltözni.

Az egyik kedvenc fekete farmeromnál döntöttem, és egy sötét zöld pulcsinál. Mára is meg maradt ugyan az a rossz, borongós idő. A hajamat csak sima lófarokba kötöttem. Felkaptam a táskám és már indultam is volna ki az ajtón, ha anyukám nem állít meg.

- El van borulva. - mondta miközben itta a kávéját.

- És? - kérdeztem.

- Elfogsz ázni félúton. Kérd meg Bendét, hogy vigyenek be.

- Vigyenek be? Ezt mégis, hogy érted? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, pedig pontosan tudtam mire gondol. Egyáltalán nem volt kedvem Kristófékkal, egy autóban végig ülni 10 percet. Egyedül szerettem volna menni, igaz, hogy - az én tempómban - 15-20 perc az út az iskoláig. De ha nem akarok elkésni, kénytelen leszek velük menni.

- Jaj Hanga, elfogsz késni, ha gyalogolsz. - mondta anya.

- Jó, rendben. Velük megyek. - adtam be a derekam.

- Rendben, akkor szólj is fel nekik. Azt hiszem még mindig az igazak álmát alusszák. - mondta anya, majd be ment Sárihoz.
Sóhajtottam, majd felmentem az emeletre.

Az ajtó előtt megtorpantam. Nem tudtam mire várok, de nem tudtam kopogni. Talán azért mert tudtam, ha bemegyek, Kristóf félmeztelen testével találom szemben magam. Azt meg inkább, ha lehet kihagynám.

Mikor összeszedtem minden bátorságom, épp kopogni készültem, mikor az ajtó hirtelen kinyílt. Egyszerűen lefagytam. Igazam volt. Ha bekopogtam volna, ha nem, ugyanúgy jártam volna. Kristóf állt a küszöb másik oldalán. És méghozzá, nem volt rajta póló.

- Jó reggelt, Hanga. - köszöntött mosolyogva.

Annyira zavarban lehettem, hogy inkább elfordultam.

- Jó reggelt, Kristóf. - szorítottam össze a szemem.

- Mit csinálsz? - kérdezte.

- Hát.. izé.. én csak.. - hebegtem.

- Te csak? Te mi? - kérdezte, de idő közben kijött a szobából, s halkan becsukta maga mögött az ajtót.

- Eltudnátok vinni suliba? - kérdeztem félve. - Eléggé késésben vagyok. - tettem hozzá.

- Persze. - mondta mosolyogva, és indult vissza a szobába.

- Ja és még valami, - mondtam, mire visszafordult.

- Ha lehetne, most. - mondtam, ő pedig bólogatott.

- Pillanat, és jövök. - mondta és beszaladt a szobába.

Te jó ég. Megtettem. Beszéltem Kristóffal. És méghozzá, nem csak 1-2 szót. Sóhajtva indultam meg ki a házból, majd kint megvártam Kristófékat. De amennyiben reménykedtem, csak Kristóf jött ki az ajtón. Furcsáltam. De inkább nem kérdeztem meg.
Megvártam amíg kinyitja a kocsiját, majd beszálltam.

Időközben kezdett furdalni a kíváncsiság, így rákérdeztem.

- Bende hol van? - kérdeztem Kristóftól aki épp becsattolta az övet.

- Nem jön ma suliba. - mondta, majd rám nézett.

- Miért nem? - kérdeztem elfordulva. Zavart, ahogy rám néz.

- Nem tudom. Gondolom fáj még mindig a feje. Tegnap nagyon panaszkodott rá. - mondta, majd elindultunk.

Az a csend ami ránk telepedett, nem kívánom senkinek. Főleg nem azzal a sráccal, akibe régen fűlig bele voltál zúgva, majd beletörődtél a fájdalmas igazságba, így hát tovább léptél.

Azért az jól esett, hogy nem harapta le a fejem, amiért engem kell hurcolásznia az iskolába, mert amilyen nagy szerencsém van sikerült majdnem elkésnem.

- És amúgy.. minden rendben veled? - nézett rám egy pillanatra, mire sóhajtva a kezeimmel kezdtem el babrálni.

- Persze, jól vagyok. - bólintottam aprót. - Miért?

- Tegnap nagyon feldúltnak tűntél. Gondoltam megkérdezem. - mondta.

- És te jól vagy? - kérdeztem. Gondoltam így helyes. Hogy megkérdezik tőled, hogy "hogy vagy" aztán te vissza kérdezed.

- Hát.. öhm.. persze jól vagyok. - mondta, de nem tűnt túl őszintének.

- Hát ez nem volt valami őszinte. - mondtam halkabban, majd az elsuhanó tájat kezdtem figyelni az ablakon keresztül. Nem szólt semmit csak sóhajtott.

Egy pár másodpercig csend volt, aztán nagy nehezen megszólalt.

- Csak.. szakítottunk Eszterrel. - mondta halkan.

- Ó, istenem. - fodultam felé. - Sajnálom.

Nem szólt semmit, csak bólitott aprót.

- Mi történt? Ha szabad kérdeznem. - kérdeztem halkan.

Keserűen horkantott, majd belekezdett.

- Megcsalt. - mondta egyszerűen.

- Az a szemét. - mondtam eltöprengve.
Kristóf pedig kuncogott egyet. Kérdőn néztem rá, majd megszólalt.

- Aranyos vagy, mikor "káromkodsz". - rajzolt macskakörmöket a levegőbe. Na ezt nem tudtam hova tenni, inkább halvány mosollyal fordultam az ablak felé.

- Köszönöm, hogy elhoztál. Elkéstem volna.. - köszöntem meg, miután kiszálltunk az autóból, és az épület felé sétáltunk.

- Nem kell megköszönni. Ez természetes. - mondta mosolyogva, majd ott hagyott.

Egésznap azon tűnődtem, miért is ilyen kedves velem Kristóf. Megsem érdemlem. Mióta meghalt apa, nem nagyon vagyok kedves senkivel, és néha még beszélgetni sem vagyok hajlandó.
Igaz néha próbált pár szót váltani velem, de vagy ott hagytam, vagy inkább tömör, rövid válaszokat adtam.
Klaudiáék is próbáltak programokat szervezni, de folyton lemondtam őket. Így inkább nálunk lebzseltünk. Nem volt semmihez sem kedvem. Reggel elmentem suliba, haza jöttem, bezárkóztam a szobámba, majd este lementem vacsorázni - amikor képes voltam enni - , aztán megint be a szobámba. És ez így ment egy jó ideig.
Aztán végre sikerült valamennyire magam összeszednem, amire büszke is vagyok.