Minden ami ezen a nyáron történt

7.

2021. 06. 16. Szerda

Mielőtt kihozták a vacsoránkat, nagyon sokat beszélgettünk. Mint kiderült mindketten ugyanazért a bandáért rajongunk. Artic Monkeys. Klasszikus. Imádjuk mind a ketten.
Én őszintén szólva, mindent megadnék, ha ott lehetnék egy koncertjükön. Még akkor kezdtem hallgatni őket, mikor kijártam esténként sétálni egyedül. Akkoriban is nagyon jót tett az egyedüllét. A telefonomban keresgéltem dalokat, és aztán feljött az Artic Monkeys - Why'd You Only Call Me When You're High? című dal. Azóta sokáig mást sem hallgattam, csak őket. És ennek nagyon örültem, hogy Kristóf ugyanúgy imádja őket, mint én. Végre valakivel tudtam beszélgetni a zenei ízlésemről, anélkül, hogy furcsának találná.

Egész este nem idegeskedtem semmi miatt. Nem voltam sem feszült, sem túl izgatott. Röviden, jól éreztem magam. Csak azon voltam, hogy minél többet megtudjunk egymásról. Attól még, hogy a testvérem legjobb barátja, már gyerekkoruk óta. Nem sokat beszélgettünk ilyen dolgokról. Ami elég érdekes így belegondolva.

Nagyon jól éreztem magam vele. Jót tett ez az este.

Miután befejeztük az ételt, s fizettünk, elhagytuk az éttermet. Viszont nem a parkolóhoz, a kocsihoz mentünk. Hanem teljesen más irányba, de nem érdekelt hová megyünk. Csak Kristófra figyeltem, minden mást kizárva.

Épp egy gyerekkori vicces történetet mesélt, miközben a kezeivel hadonászott. Nagyon aranyos volt. Aztán azon kaptam magam, hogy szemeim lejjebb siklottak. Az ajkait kezdtem kémlelni. A halvány piros telt ajkait.

Vajon milyen lehet őt megcsókolni?

Majd egyre lejjebb.

Vajon milyen lehet őt szorosan, s hosszasan ölelni?

Még lejjebb.

Vajon milyen lehet vele szeretkezni?

Te jó ég. Mi ütött belém?
Ezt a butaságot azonnal ki kell vernem a fejemből.

- Minden rendben? - kérdezte a gondolataim főszereplője. Bizonyára észrevette, hogy egyfolytában figyeltem őt, majd sietősen elfordultam. Hát ez remek.

- Mi? Nem.. vagyis.. de, igen. Minden.. oké. - hadartam el. Valószinűleg paradicsom piros lehetett a fejem, annyira zavarban voltam.

Ő pedig csak egy halk kuncogást hallatott.

Imádnivaló!

Ahogy oldalra pillantottam, realizálódott bennem, hogy épp a lánchídon sétálunk.
Milyen gyönyörű mindez, főleg este. Ez a város sosem alszik.

Imádok itt élni.

Hanga? - szólt rám, miközben megálltam, majd rákönyökölve a hídra, a vízen legeltettem a szemem.

- Hm? - hümmögtem halkan, várva a kérdésre amit valószinűleg felszeretne tenni nekem. Viszont a szemem még mindig nem vettem le a vízről.

- Lehet még ma nem mondtam, de.. - itt elakadt, a tekintetem pedig rá vezettem. Engem nézett.

Kérdőn néztem rá, s már folytatta is.

- Nagyon.. szép vagy. - mondta, majd elkapta rólam a tekintetét. Mintha elpirult volna, miközben bókólt. Ez nagyon édes.

- Köszi. - köszöntem meg zavaromban. Próbáltam a pipacspiros fejem valahogy eltakarni. Kisebb - nagyobb sikerrel.

Kisebb séta után leültünk a földre, s lógattuk a lábunkat, közvetlen a Duna mellett. Ahogy a városban minden épület fénylett, a víz ezt mind tükrözte. Nagyon gyönyörűen csillogott a víz. Olyan nyugtató pillanat volt ez. Szívem szerint, ha nem kellene haza mennünk, itt ülnék egész éjjel, a naplementét megvárva.

Mire feleszméltem, már Kristóf combja az én combomat súrolta. Olyan közel voltunk egymáshoz, az egész testem libabőrös lett.

Próbáltam egyenletesen levegőt venni, de eszeveszettül dobogott a torkomban a szívem.

Furcsa érzéseket kelt bennem ez a srác... és megijeszt ez a tény.

Megpróbáltam menteni a menthetőt.

- Késő van már. Nem indulunk? - kérdeztem rá sem néztem. Tudtam, ha rá nézek, ott helyben elájulok.

- Jó ötlet. - állt fel, majd én is úgyanígy tettem.

Lesepertem magam, aztán elindultunk vissza az éttermi parkolóba, ahol az autó parkolt.

Útközben néha-néha a kezünk véletlen összeért, aminél majdnem enyhe szívbajt kaptam. De nem bántam, az a pár másodpercig tartó érintés egy cseppet jól esett.

Vissza kell fognom magam. Muszáj.

Beszálltunk a kocsiba, s egyikünk sem szólt egy szót sem útközben. Csak a halk rádióból szűrődő dal törte meg a csendet. De az inkább volt fusztráló, mint kellemes.

Késztetést éreztem arra, hogy minél hamarabb ki kell kapcsolnom ezt a förtelmes dalt, és beszélgetnem kell Kristóffal. De, hogy miről, még magam sem tudom.

Hát kikapcsoltam, majd Kristóf kérdőn nézett rám.

- Ne haragudj. Nem szeretem ezt a dalt. - füllentettem. Valójában nem is tudtam, hogy ez a szám egyáltalán létezik. Bólintott aprót, majd újra az útra vezette tekintetét.

Megérkeztünk. Egyikünk sem mozdult. Ránk telepedett a csönd. Nem szerettem volna kiszállni. Még, ha egy szót sem beszéltünk hazáig, akkor is élveztem vele ezt a csöndes utat. De aztán eszembe jutott amit a múltkor mondott Alíz. Gondoltam, ha már elvitt piknikezni, és vacsorázni egy csodaszép étterembe, elhívom.

- Figyelj csak.. - fordultam felé. Ő pedig minden figyelmét nekem szentelve hallgatott.

- A hétvégén akkor jössz? - kérdeztem félve.

- Hanga.. Ezt már megkérdezted. - küldött felém egy halvány mosolyt.

- Csak gondoltam biztosra megyek. - somolyogtam.

- Igen, elmegyek. - mondta, majd jóleső sóhaj hagyta el ajkait.

- Szuper. Akkor én most.. megyek.. - nyitottam ki lassan a kocsi ajtaját.

- Rendben. - mondta halkan. A hangjában szinte tisztán hallottam a csalódottságot.

Miután becsuktam az ajtót, még behajoltam a lehúzott ablakon, s halkan szóltam.

- Köszönöm. - köszöntem meg, majd kihajoltam.

Ő nem mondott semmit, viszont a lámpa fénye, ahogy megvilágította arcát, láttam, hogy mosolyog. Túl aranyos ez a kisfiús mosoly.

Majd miután elköszöntem tőle, megvártam míg elhajt, s utána mentem be a házba.

Egész éjjel alig aludtam valamit. Az eszemben folyton Kristóf járt. És ez nagyon nem jelent jót. Ezt nem lenne szabad.