What a time to be alive

I.

A reggel egy megbeszéléssel kezdődött. Mindenki összeült és megpróbátunk értelmes ötleteket összehozni a közelgő lemezpremierre. Sajnos reggel 8-kor senki nem volt agyilag a toppon és a gondolkodásban sem Zsombi kék szőrös köntöse, sem a Barni arca előtt elrepkedő hamburgerek nem segítettek. Végül azt beszéltük meg, hogy délután lemegyünk a terembe próbálni, hátha élőben jobban fogunk haladni. Mivel már majdnem dél volt, amikor befejeztük, nem láttam értelmét annak, hogy nagy dolgokba fogjak bele, így lakáskulcsomat és kabátomat felkapva elindultam sétálni a környéken.
Miközben kényelmes tempóban bandukoltam lefelé az utcánkban, elővettem a telefonom és tárcsáztam édesanyám számát. Kettőnk között mindig is nagyon szoros volt a kapcsolat és ő mindig feltétlenül támogatott engem az álmaim elérésében.  Mivel lassan egy éve külön lakásban élek, nem találkozunk annyit élőben, így próbálok vele minél többtet telefonálni. Miután felvette a telefont, a készüléket a fülemmel a vállamhoz szorítottam és meggyújtottam egy cigarettát. Annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy már majdnem egy órája sétáltam kitartóan. Amikor édesanyám letette a telefont meglepődve konstatáltam, hogy egy számomra teljesen ismeretlen utcában járok. Körbenézve egy aranyos éttermet pillantottam meg a másik oldalon. Úgy döntöttem, hogy bemegyek megebédelni. Leültem egy hátsó asztalhoz és már éppen rendeltem volna, amikor egy ismerős alakra lettem figyelmes. Hosszú szőke hajával és piros szövetkabátjával, pont úgy nézett ki, mint a barátnőm Luca. De hát az nem lehet! Ő most a barátaival kirándul valahol a Mátrában, vagyis nekem ezt mondta. Ekkor egy barna hajú srác lépett oda hozzá. 
- Gyere együnk valamit, Lucus! - mondta és egy gyengéd csókot nyomott a szájára.
Én csak ültem ott megszégyenülve és reméltem, hogy nem vesznek észre. Mérgesnek vagy csalódottnak kellett volna lennem, de helyette csak kongó ürességet éreztem a gyomromban. A barátnőm egy másik sráccal csal meg, na szép. Miután elnyomtam magamban egy káromkodást, ujjaimmal szórakozottan kopogni kezdtem az asztalon, majd néhány szót firkáltam a szalvétára.
Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem végül haza, sem arra, hogy ettem-e az étteremben. Később lementem a sarki kisboltba és vettem magamnak sört.

Másnap reggel a padlón ébredtem másnaposan. A fejem hasogatott, a szőnyegen üres üvegek hevertek szétdobálva. Ránéztem az órára. Már majdnem tíz volt. Ekkor jutott eszembe a próba. A kabátzsebemben megtaláltam a telefonom, ami mind az öt fiútól legalább 3  nem fogadott hívást jelzett. Próbáltam visszahívni Giorgiot, de nem vette fel. Úgy döntöttem, hogy ideje rendbe szednem magam. Feltakarítottam a corona sör maradékait a földről és elmentem lezuhanyozni. A hideg víz jót tett és már a fejem sem fájt annyira. Mikor végeztem visszamentem a nappaliba. A kanapén megtaláltam a szalvétát az étteremből.
 -Minek hoztam el? - gondolkodtam hangosan, de ekkor észrevettem hogy írtam rá valamit. "Lesz ami lesz" - ez állt rajta. Elővettem a gitáromat és lejátszottam rajta egy dallamot.
Már késő délután volt amikor felálltam a hangszerem mellől. Egyrész megkönnyebbültem, hogy sikerült kiírni magamból az érzéseim, de egyben féltem is a zenekar véleményétől. Hirtelen felindulásból írtam egy üzenetet Zsombinak: 
-Szia Zsoma, lenne rám egy perced?
Szinte azonnal válaszolt is.
- Na megkerült a lógós ;) Persze, miben segíthetek?
- Mit gondolsz erről? -írtam és küldtem neki egy felvételt a dalról. 
- Mi ez? Nem mintha panaszkodnék, nagyon jó, csak ...
- Mondd már, milyen?
-Egy kicsit komor, mármint a témája. Te írtad?
Mivel ezt nehéz lett volna írásban elmagyarázni inkább megkértem, hogy találkozzunk. Azt javasolta, hogy menjek át hozzá. 
Zsoma Bálinttal lakott egy lakásban nem messze a teremtől. Mivel én távolabb laktam inkább taxival mentem. A ház előtt írtam egy üzenetet, majd Zsombi beengedett a kapucsengővel. A lakás, amelyen a két fiú osztozott alig volt nagyobb mint az enyém, ám itt katonás rend uralkodott. 
-Bálint? -kérdeztem, mert feltűnt, hogy csak ketten vagyunk.
-Giorgiohoz ment, valami kottákat vitt át. De hogy is volt az a nem jövök próbára?- kérdezte, de a hangján érződött, hogy nem neheztel rám.
- Sétáltam - válaszoltam halkan, majd beszámoltam töviről-hegyire a tegnap történtekről. 
- Az durva. - mondta, majd kiment a konyhába, hogy főzzön nekem egy kávét.

Zsomát mindig is különös embernek tartottam. Egyfelől csodáltam, mert tisztában volt önmagával és ezt nem is titkolta. A ruháiból ítélve bármelyik hippikomunában megálhatta volna a helyét. A körmeit mindig színesre festette, szivárvány színű  gitárpántja, pedig szexuális hovatartozására adhatott utalást. Másfelől viszont irigy voltam rá, mert ő mindent megkapott amit én nem. Néha esténként elalvás előtt rá gondoltam és elképzeltem kettőnket. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy Ő akarok lenni, vagy inkább vele akarok lenni.