Két perc szerelem

•Első fejezet: A zár és a kulcsa•

***

Trigger warnings: nincs

- Merre mégy? - kérdezem Lizzyt ahogy kilépünk az iskola ajtaján. Nincs túl sok barátom, mert nem igazán tudom hogyan kell közelíteni valakihez, gyakorlatilag csak vele tudok hosszabban elbeszélgetni az osztályból. Nagyon kedves lány, de inkább csak azért vagyunk jóban mert nincs más az osztályban akivel kijönnénk és közel is tudunk kerülni hozzá.

- Most a nővéremnél alszom, szóval a város fele - mutat az iskola sárgás épülete mellé. - Gondolom te a másik irányba tartasz.

- Igen, ma biciklivel jöttem - bólintok kicsit zavarban. Rengetegen özönlenek ki az ajtón, mi pedig itt álltunk meg a lépcső aljánál és úton-útfélen belém jönnek. Méghozzá pont egy ilyen beszélgetés miatt amik általában kínos elköszönéssel zárulnak.

Miután néhány másodpercig csendben állunk, Lizzy töri meg azt.

- Akkor én megyek, majd holnap találkozunk - indul el nekem hátat fordítva.

- Persze, jó utat - intek még neki.

Már innen látom hogy rengetegen vannak a biciklitárolónál, így behúzódok a lépcső mellé hogy megvárhassam amíg elmegy a tömeg anélkül hogy mindenki átbotlana rajtam. Átnézek a biciklimre, ami nagyjából középen van lelakatolva, de előtte áll egy banda, látszólag már menni készülnek.

Nagyon nem szeretem amikor ilyen sok ember közt kell lennem. Akkoris utálnám ha béta lennék, de omegaként ez kész rémálom. A legtöbben már az alkatomból megmondják hogy omega vagyok, de annak ellenére hogy a béták kevésbé érzékenyek a feromonokra, ígyis érzik rajtam a nemem, ha ránézésre nem egyértelmű. Ha pedig egy hozzám hasonlót látnak, sokkal kevésbé fogják vissza magukat az emberek, főleg akkor ha ennyi kamaszról van szó. Nem tudok úgy átjutni egy ilyen tömegen hogy legalább egy kezet meg ne éreznék magamon. Ami azért... Kifejezetten visszataszító. Sokkal kevésbé fogják vissza magukat az emberek ha olyan valakiről van szó, akit kevesebbnek hisznek maguknál.

Szerencse hogy alapból igyekszem kerülni a társaságot, így elég sok bajtól megkímélem magam. Alapból sem szeretek ismerkedni, vagy beszélgetni... Valahogy sosem tudom mit kéne mondanom, vagy a másik véglet, mikor minden mondatot túlgondolok és átültetem olyan szituációkba amik soha nem fognak megtörténni egészen addig amíg a szorongás teljesen el nem uralkodik rajtam.

Hatalmas szerencsémre nem kell sokat várnom mire a kis csapat elmegy a biciklimtől az egyikőjüket kivéve, aki a kerékpárnak dőlve előveszi a telefonját. Nem baj, egy emberrel még én is elbírok... Ez még nem annyira a világ.

Elég ijesztőnek tűnik, hozzám képest sokkal masszívabb a testalkata, még így, görnyedten és támaszkodva is magasabb nálam. Szőkésbarna haja előre hajolva teljesen eltakarja az arcát, de még így is süt róla hogy az a típus akivel ha nem muszáj nem állnék szóba.

- Szia... Bocsi, arrébb tudnál menni? - szólalok meg összegyűjtve minden bátorságom.

Felemeli a fejét és rezzenéstelen arccal mér végig, míg végül zsebre teszi telefonját.

- Miért? - kérdezi végül inkább olyan hangnemben, ami arra utal hogy azt akarja tudni miért hallgatna rám, mintsem a tényleges okra kíváncsi.

- A biciklim előtt állsz... - mutatok a kicsit kopott, de azért viszonylag kényelmes járműre.

- És? - emeli fel a szemöldökét.

- Így nem tudom elvinni.

- A lakat ott van - mutat rá maga mellett.