Két perc szerelem

•Hetedik fejezet: Elsuttogott szavak•

***
Trigger warnings: nincs

Nagyon nehezen teltek a napok szerdáig. Olyan volt, mintha vánszorogna az idő, nehogy találkozhassunk Liammel. Minden egyes perc hosszabb volt mint az előző.

Hála az égnek kedden már el tudtam küzdeni magam a suliba, így ma tudunk találkozni. A legnagyobb szerencsém az, hogy mióta megtörtént az az ominózus este, apámmal még csak egymáshoz sem szóltunk, én személy szerint rá se merek nézni, mikor egy légtérben vagyunk állandóan a föld alatt két méterrel közlekedek, hogy lehetőleg észre se vegye a létezésem.

Ami viszont egyszerre nagyon jó és aggasztó hogy azóta az egy alkalom óta Liam szóba sem hozta, sőt ki sem mondta hogy szeret, vagy hogy döntöttem-e, vagy bármi hasonló. Részben örülök neki, mert arra jutottam hogy nagyon erős bennem az érzés hogy szeretem, a mai alkalom sorsdöntő lesz benne, részben pedig borzasztóan félek. Nem tudom kiverni a fejemből hogy mi van ha elriasztottam a bizonytalanságommal, vagy csak viccelt, vagy a bolondját járatja velem.

De hamarosan minden kiderül.

Ha minden igaz perceken belül itt lesz, a Starbucks előtt várom ahogy megbeszéltük. Kicsivel négy előtt látom meg a csúcsforgalomban idegeskedő autósok közt elsuhanni a motorját parkoló után kutatva, majd kisvártatva a rengeteg járókelő közt meglátom szőkésbarna haját és azt a jellegzetes, gyengéd arcot.

Rögtön int ahogy észrevesz és kicsit meg is szaporázza a lépteit míg elém nem ér.

- Szia - mosolyog rám, majd rögtön aggodalmassá válik az arca. - Jajj, szegény... Apád tényleg jól elbánt veled. - Elkezdi szemlélni az arcom, a hosszú vonalban felhasadt számat pedig még finoman végig is simítja a seb mentén, amitől fájdalmasan felszisszenek. - Jajj, fájt? - kapja el a kezét.

- Nem, csak kicsit megijedtem - szegezem a szemem a földre zavaromban. A szürke, macskaköves járda rögtön sokkal érdekesebbé válik.

- Ó, bocsánat - ereszti le a kezét. - Azért megölelhetlek? Vagy még mindig nagyon fáj a bordád?

- Már egy kicsivel jobb, megölelhetsz, csak ne szoríts meg nagyon.

Erre lassan karol át és finoman magához húz, mire én ösztönösen ölelem vissza és a mellkasára hajtom a fejem.

Óvatosan ugyan, de próbál lassan minél jobban magához szorítani, amit annyira nem bánok ha nem fáj. Sőt, így bármeddig el tudnék lenni. Teljesen el tudok lazulni a karjaiban, de sajnos elég hamar elenged.

- Szóval, van kedved beülni valahova? Én gyrosozóra gondoltam, van egy jó hely a környéken - mutat lefele az utcán.

- Persze - bólintok, mire Liam vezetésével elindulunk a szűk, de annál forgalmasabb utcán.

Azt hinné az ember hogy ilyen borús időben az emberek is mogorván járkálnak, de itt Angliában annyira megszokott a szürke ég, hogy nem is zavartatják magukat a járókelők.

Teljesen meg tudom őket érteni, engem sem igazán érdekel így hogy itt nőttem fel már fel sem tűnik egy-egy eső. Mondjuk ez a kevés napfény lehet megmagyarázza miért vagyok ilyen depressziós és szorongós... De valószínű hogy ez is csak egy hülyeség amit az omega agyam bemesél nekem.