Két perc szerelem

•Ötödik fejezet: Omega vagyok•

***
Trigger warning: verbális abúzus, erőszak, depresszió, alkohol

Az élet nagyon különös dolog. Egyik pillanatban még egyedül, összeroskadva zokogsz egy parkolóban, majd mire feleszmélsz már egy fantasztikus, ugyanakkor furcsa ember védelmező karjai közt találod magad, földöntúli boldogsággal.

Majd pedig alig fogod fel mi történik, már padlón is vagy. Újra. Összetörve. Megalázva. Elhagyatottan. Reménytelenül.

Hiába jártam az elmúlt napokban szünet nélkül méterekkel a föld felett, most mintha mindez mit sem jelentene kuporgok begubózva, remegve az ágyamban. Kétszer találkoztunk a héten Liammel, mindkét alkalommal kaptam öleléseket, amik a mennybe repítettek, de most még ez sem tud kihúzni a depresszióból.

Anya itthon van. Három műszak után, kimerülten. Apám csontrészeg, és az egész tömb visszhangzik a veszekedésüktől.

- A te hibád hogy ez egy kurva lett! - kiabálja apám a nappaliban. Már egy ideje ez megy. Eleinte csak a munkáról zajlott a vita, majd áttértek rám.

- Ne beszélj így a fiunkról!

- Nehogymár te mond meg nekem hogy beszéljek! Akár a fiam akár nem, egy olcsó ribanc lett! Nekem nem kell egy ilyen senkiházi! - Tudom hogy nem kéne elhinnem amiket mond, mégis borzasztóan fájnak. Megremegve húzom magamon össze a takaróm ahogyan a telefonom szorongatom.

- Ő a senkiházi? Nézz már magadra! Mást se csinálsz csak itt terpeszkedsz egész nap, aztán osztod az észt! Ez így nem élet!

- Ez nem élet? Hát akkor amit az a szerencsétlen csinál mi? Már akkor meg kellett volna dögölnie mikor kitoltad azt a nyomorékot!

- Hallod egyáltalán mit beszélsz? Ez beteges!

Erre egy pofont hallok csattanni, valószínűleg anya arcán, meg mintha valamit hozzávágtak volna valakihez.

- Tudd hol a helyed asszony! Nem én akartam megtartani azt a nyomorékot! Ha valaki itt hibás, az te vagy!

- Ó, szóval én vagyok a hibás?

- Hát nem is én!

- Rohadék, dögölj meg a piáddal együtt!

- Örülnél neki, mi? Na arra aztán várhatsz asszony!

- Ha még egyszer asszonynak hívsz... - Anya hangján tisztán látszik hogy már nagyon elege van, de teljesen meg tudom érteni.

Egy újabb pofon csattan.

- Akkor mi? - röhög fel apám.

- Baszódj meg akkor a "ribanccal"!

- Hamarabb basználak meg téged, banya! - köp egyet apám.

Erre csak a bejárati ajtó éles csapódását hallom.

Anya elmenekült.

Meg tudom érteni, ha tudnám én is ezt tenném. De így most apám rám fog szállni.

Folyamatosan beszélek Liammel, megállás nélkül írom neki az eseményeket. Próbál megértő lenni, de nem nagyon tud segíteni... Ezen csak az tudna segíteni ha vagy én vagy apám megszűnne létezni. Addig úgysem lesz semmi sem jobb.

Liam
Nem tudsz esetleg elmenni otthonról?
Valami barátodhoz, akár hozzám is jöhetsz
Ha megmondod hol találkozzunk érted megyek és itt alhatsz

Bármennyire is vonzana az ajánlat, nincs az a pénz hogy én magamtól kitegyem a lábam egyáltalán a takaró alól. Rettegek attól hogy apámmal összetalálkozzak, vagy hogy egyáltalán eszébe jusson hogy itt vagyok tőle néhány méterre és csak egy ajtó választ el minket. Elhagyni a házat pedig nem tudom anélkül hogy el kelljen sétálnom előtte, így ez teljesen esélytelen.